Kultúra

Hétvégén zárt a „Pécsi Országos Kőszínházi Találkozó”, kiosztották díjait. Csáki Judit nyílt levelével és Visky András-interjúval búcsúztatjuk.

Úgy tűnik, Gothár Péter kedvet kapott a hányatott sorsú régi magyar drámákhoz, így a Katonában bemutatott Bessenyei-darab, A filozófus után Csokonait választotta. Az énekes bohózat műfaja és a több mint kétszáz éves, kissé poros Karnyóné párosítása nem bizonyul éppen egyszerű feladatnak. A rendező pedig még növeli is a tétet:

A Liget Galéria programterve szerint nem ez lett volna az utolsó kiállítás, sokkal inkább a folytonosság felmutatása; Hofter ugyanis 1989 májusában mutatkozott be ugyanitt, és a kilencvenes években számos kiállítása volt Budapesten.

Ez itt egy egyötletes, erősen B kategóriás francia vígjátékocska. Ami addig, amíg meg nem szoktuk, hogy miben is áll az az egy szem árva ötlet (van egy pasas, aki akaratán kívül mindig kellemetlen élethelyzetekbe sodorja a vele - szerfelett ritkán - kapcsolatba kerülő hölgyeket), s fel nem mértük, hogy másik ötlet már egészen biztosan nem lesz, egészen jól működik.

Amikor Sztupa és Troché Budapestre várták Szorkint (Szergej Mihajlovics; az NKVD ezredesi rangú osztályvezetője), mindenféle mulatságokon törték a fejüket, de elsősorban is girlöket akartak szerződtetni, egy csapatnyit. Troché felvette a kapcsolatot a Savoy és Halló bárokkal, s épp az Astoriában érte utol a telefon: hagyd a fenébe az egészet, nem lesz rá szükség.

Végh Sándor (1912-1997) pályája az egyénitől a kollektívig, a szólójátéktól az együttes zenélésig haladt. Hegedűsként Paganini-játékosnak indult, hogy aztán jelentős vonósnégyesek élén (Új Magyar Vonósnégyes, Végh-kvartett) álljon, utolsó évtizedeiben pedig a Camerata Salzburg vezető karnagyaként működjön. A "hogyan lett karmester?" kérdésre mélyen jellemző választ adott: "Sehogy sem lettem dirigens.

Sosztakovics-hegedűversennyel indul és ugyancsak Sosztakovics-hegedűversennyel zárul majd az elkövetkező napok koncertprogramja, s minthogy a szovjet-orosz mester mindösszesen két ilyen versenyművet adományozott az emberiségnek, valamint a mindkét ősbemutatóra vállalkozó David Ojsztrahnak, így mondhatni e nemből teljes áttekintést kínál számunkra az aktuális felhozatal.

Manapság, amikor az újságosoknál már újságot is mind ritkábban vásárolnak az emberek (az e sorokkal szemező olvasók tiszteletre méltó kivételével!), bizonnyal kell némi merészség ahhoz, hogy valaki operatörténeti kisokosokat dobjon a sajtópiacra. Még akkor is, ha a nagyralátó elképzelés külföldön bevált akciók példáját követi, elvégre az olasz vagy a német populáció egy főre eső operafogyasztása alighanem magasabb a hazánkban kimutatható értéknél.

Volt színész a bukaresti jiddis színházban, disszidens Franciaországban és rendezőasszisztens Marco Ferrerinél. Lassan két évtizede főállású filmrendező: nyert a Sundance-en és Velencében, sőt kis híján műfajt is teremtett: ha kicsit előbb mutatják be Életvonat című filmjét, mint Roberto Benignitől Az élet szépet, akkor ma őt ismerné a világ az abszurd holokausztkomédia megteremtőjeként. A peches direktorral legújabb filmje, az Asszonyok kútja apropóján beszélgettünk Párizsban.

Kicsit érthetetlen volt Matt Pike gitáros motivációja erre a turnéra, hiszen másik zenekarának, a barbár stoner-metált nyomató High On Fire-nak most jött ki új lemeze, a kiválóan sikerült De Vermis Mysteriis. Épeszű zenész az aktívabbik zenekarát rugdalná el turnéra, pláne, ha annak friss lemeze van, a Sleepé pedig - legendastátusz ide vagy oda - mégiscsak egy olyasfajta nosztalgia-összeállás, amilyet a Kyuss is meglépett nemrég, hiszen a zenekar utoljára több mint tizenöt éve járt stúdióban.

Nem lehetünk eléggé hálásak azért, hogy végre - vagy két évtizedes, azért megszakításoktól sem mentes pályafutásuk során először - Budapesten koncertezett a legendás, eredetileg nottinghami kollektíva. Pedig egyszer már úgy tűnt, minden remény elveszett: