„Kérsz egy jaffát, Kis Kokó? – És én kértem. Ahogy apámnak odatolták a sört, nekem is odatolták a jaffát. Persze megkóstoltam a sört is. Talán háromévesen ittam le róla először a habot, aminek az állaga izgalmas volt, de a szagától és az ízétől egy életre megundorodtam. Milyen szülő az ilyen, aki sörhabot itat egy háromévessel, kérdezné most a józan polgári olvasó, de hát milyen lenne, alkoholista” – írja Kovács András Péter népszerű stand up komikus Kis Kokó című novellájában, amelyben egész életére kiható gyermekkori élményét, az Erzsike presszóban édesapjával töltött óráit eleveníti fel.
A Magyarországon élő gyermekek körülbelül negyede diszfunkcionális családban nő fel, ahol a szülők egyike vagy mindkettejük valamilyen függőségben – alkohol, gyógyszer, illegális drogok, szerencsejáték, egyéb viselkedéses függőségek – szenved. A szenvedélybetegséggel küzdő szülők nem képesek a gyermekük számára stabilan biztonságot, kiszámíthatóságot nyújtani, sem azokat a körülményeket, amelyekre az egészséges fejlődéshez szüksége lenne. A droghasználat, különösen az alkohol azáltal, hogy fokozza az agresszív cselekedetek valószínűségét, jelentősen megnöveli az elhanyagolás és a bántalmazás kockázatát. Mindennek hatalmas és egyre nagyobb az egyénre, a családra és a társadalomra gyakorolt káros hatása – hívják fel a figyelmet a szakemberek.
A függő családba született gyermekek egyharmada felnőttként maguk is szerhasználóvá válnak, illetve gyakrabban küzdenek mentális, lelki problémákkal.
A sokakat érintő, mégis elhallgatott problémára reagálva országos kampány is indult.
A kampányt a Hoffmann Kata klinikai szakpszichológus által írt és összeállított Láthatatlan árvák című könyv indította el. A kötet szenvedélybeteg szülők gyermekeinek az élményeit mutatja be szépirodalmi alkotások formájában, a hozzá tartozó szakirodalmi kitekintésben pedig ezeket a jelenségeket nevezi nevén, mutatja be a diszfunkcionális családműködés gyermekekre gyakorolt rövid és hosszútávú hatásait. A szerzők, akik saját gyermekkori traumáikról írtak novellát, ismert személyiségek: Elekes Dóra, Fábián Gábor, Karafiáth Orsolya (lapunk munkatársa), Kovács-András Péter, Mattik Dora és Hoffmann Kata. (A kötettel – melynek szerkesztője volt még Kormos Piroska szociálpedagógus és Frankó András családterapeuta – ebben az interjúnkban foglalkoztunk részletesebben.)
A Magyar Családterápiás Egyesület PIA kölcsönhatások, azaz Progresszív Invazív Addikciók hatásai a családtagokra címmel decemberben online előadást szervezett. Ezen Hoffmann Kata – aki a Láthatatlan árváknak személyes érintettként és szakemberként is szerzője – a szenvedélybeteg szülők gyermekeiről beszélt. Előadását azzal kezdte: ahhoz képest, hogy milyen széles körben elterjedt problémáról beszélünk, igen kevéssé jelenik meg az ellátás vagy a beavatkozás szintjén. A szenvedélybeteg szülők gyermekei az Elfeledett Gyermekek, a Láthatatlan Árvák. Elfeledettek ők gyakran a saját családjukban, a társadalomban, „de az a tapasztalatom, hogy sokszor a szakemberek körében is”.
Hoffmann Kata úgy látja, a szenvedélybetegség kezelése kapcsán volt egy evolúciós folyamat: „először foglalkoztunk a szenvedélybeteggel, aztán észrevettük, hogy ott van az „alkoholista felesége”, tehát van közvetlen hozzátartozó a legtöbb szenvedélybeteg mellett, akivel szintén érdemes együtt dolgozni. Utána eljutottunk a rendszerszemléletig, vagyis, hogy az egész családdal kell dolgozni, hiszen nagyon gyakran a tünethordozó, vagyis a szenvedélybeteg csak azt jelzi, hogy probléma van, és maga a rendszer az, ami beavatkozást igényel. Tehát
elkezdtünk dolgozni a hozzátartozókkal, a rendszerrel, de hogy mi a helyzet a diszfunkcionális családban élő több százezer gyerekkel, kapnak-e ők célzott segítséget – ez a kérdés még mindig nagyon sokszor nem merül fel.
Pedig azt látjuk, nagyon fontos, hogy a gyerekek mielőbbi célzott segítséget kapjanak ahhoz: megküzdjenek a szenvedélybetegséggel vagy az ezzel járó családi diszfunkciókkal” – állítja a szakember.
A „Láthatatlan árvák” kifejezés hasonló jelenségre utal: „árváknak tekinthetők abból a szempontból, hogy a szüleik részben vagy egészében képtelenek a szülői funkciók betöltésére, a megfelelő fizikai és érzelmi gondoskodásra. Bizonyos értelemben tehát ezek a gyerekek elvesztették a szüleiket, de láthatatlanok, mert közben mégiscsak vannak szüleik, illetve azért is, mert nagyon rejtőzködő populációról beszélünk, maga a jelenség is rejtve marad sokszor évekig, évtizedekig”.
Egy szenvedélybeteg család nagyon sokáig azt a képet mutatja magáról kifelé, hogy minden rendben van, „a gyerekek pedig maguktól szinte soha nem beszélnek a velük történtekről. Különösen igaz ez szenvedélybeteg, illetve bántalmazó családműködés esetén. Ilyenkor nekünk, a közvetlen környezetnek és a szakembereknek kell, hogy szemünk legyen arra, hogy bizonyos jelek alapján észrevegyük, mi zajlik a családokban, mi van ezekkel a gyerekekkel” – emeli ki Hoffmann Kata.
Már óvodás kortól lehet segíteni
Az ezekben a családokban növekedő gyerekeknek nagyon sok veszteség, bizonytalanság, trauma elgyászolatlan és feldolgozatlan lesz az életükben, mivel a szülők nem segítenek nekik az értelmezésben, feldolgozásban.
A figyelem inkább a szenvedélybeteg működése köré összpontosul, míg a gyerekek gyakran háttérbe szorulnak.
Ilyenkor sokszor átvállalják a szülői szerepeknek legalább egy részét, tehát a parentifikáció, vagyis a „szülősítés” megfigyelhető. Ahogy egy alkoholista anya meséli: „Amikor a hónap elején újra volt pénzem, megkérdeztem a lányomat a boltban, hogy választ-e valamilyen képes újságot. Azt mondta nekem: – Nem, anyu, különben megint nem lesz pénzünk. Nem akarok semmit! Nagyon szégyelltem magam, és nagyon szomorú lettem. Ebben a pillanatban rájöttem, hogy valami nem stimmel. A kislányom úgy gondoskodott rólunk, ahogyan nem neki kellett volna.”
Ezek a gyerekek valamiféle küldetést teljesítenek a családban, különböző szerepeket vesznek fel annak érdekében, hogy valahogy egyben tartsák a családot. A gyerekek pontosan érzik, hogy baj van, és erre a legkülönbözőbb tünetekkel, szerepekkel reagálnak. A főbb szerepek a Hős, a Bűnbak vagy Fekete bárány, az Elveszett gyermek és a Bohóc.
Minden alkalommal, amikor részegen jöttem haza, felvettem a napszemüvegemet, hogy elrejtsem a részegségemet. A 3 éves fiam mindig odajött, hogy levegye rólam. Láttam a szomorúságot a szemében, amikor meglátta, hogy megint ittam”.
A legtöbb családban van egy olyan gyerek, aki elkezd valamiféle problémás viselkedést produkálni, ő a Bűnbak, aki normasértő magatartással hívja fel magára a figyelmet. „A Hőst, az Elveszett gyereket, vagy a Bohócot nem viszik családsegítőbe, hanem azt fogják elvinni, aki problémás viselkedést mutat. De legyen a fejünkben, hogy ha van más gyerek is a családban, még ha velük látszólag nincs is probléma, nekik is segítségre van szükségük” – hangsúlyozza Hoffmann Kata.
A szakember felhívja a figyelmet: a gyerekek segítésére ma már rengeteg eszköz áll rendelkezésre. Ha valaki úgy érezné, nem elég jártas abban, hogyan nyúljon ezekhez a témákhoz, nagyon sok mesekönyv, kiadvány, akkreditált képzés érhető el (lásd keretes írásunkat).
„Már óvodáskorú gyerekekkel is el lehet kezdeni dolgozni. Nyilván a családon keresztül is, de hogyha ez valamiért nehezített, addig is, míg a családdal nem jutunk dűlőre, a gyerekeket külön is meg lehet támogatni. Nagyon sok olyan eszköz van, ahol akár anélkül lehet beszélni ezekről a témákról a gyerekeknek, hogy nekik nyilvánvalóvá kellene tenniük a saját érintettségüket” – mondja a szakember.
A fiam több mint egy évig nem akart látni, a lányom pedig egy évben csak kétszer, és akkor is csak az anyámmal együtt. Ez annyira szörnyű volt, nagyon szenvedtem. Annyira szerettem volna újra az életük része lenni, de nem engedték.”
Hoffmann Kata tapasztalata és hite szerint a legtöbb, szenvedélybetegséggel küzdő szülőben „ott van a vágy, vagy legalábbis felkelthető, hogy jobb szülője legyen a gyerekének, mint ahogyan működni tud”. A még aktív szerhasználó szülőket is nagyon jól lehet támogatni abban, hogy a gyerekeik igényei mentén jobban tudjanak funkcionálni a szülői szerepekben – fogalmaz a pszichológus.
És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a szenvedélybeteg szülők általában maguk is diszfunkcionális családból származnak, beavatkozás hiányában a transzgenerációs továbbvitel szinte automatikus. Az ártalmas gyermekkori élmények és a felnőttkori testi-lelki egészségi állapot szoros kapcsolatáról és a beavatkozási lehetőségekről Hoffmann Kata a Megsebzett gyermekkor című, októberben megjelent könyvében ír, melyet itt mutattunk be röviden.
A cikkben idézett személyes vallomások az apaanyapia.hu oldalról valók.
Hol kaphatnak segítséget a gyerekek?
A Magyar Addiktológiai Társaság szakembereinek közreműködésével, a Máltai Szeretetszolgálat szervezésében létrejött Apa Anya Pia Program kifejezetten a szenvedélybeteg család gyermekeinek kíván segítséget nyújtani. Ezen az oldalon a gyerekek akár közvetlenül is kérhetnek támogatást.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálat a szenvedéllyel élő emberek, házastársaik és gyermekeik számára is segítséget nyújt. Szolgáltatásaik könnyen, térítésmentesen és akár anonim módon elérhetőek. Programjaik, valamint hasznos, a mindennapi életben fontos információk, segítségnyújtó helyek a www.kimondhato.hu címen találhatók.
Az anonim önsegítő csoportok, az Al-Anon Családi Csoportok mindenki számára korlátlanul és ingyenesen rendelkezésre állnak. A nagyobb városokban hetente több alkalommal tartanak gyűléseket, de az online csoportok minden felnőtt számára elérhetőek. Itt segítséget kaphatnak azok is, akiknek a gyerekkorát árnyékolta be a szülő alkoholproblémája.
