Kegyeleti Múzeum: Holtak élén

  • - legát -
  • 2004. november 4.

Lélek

Nemrégiben egy mindig feketében járó fiatalember arról igyekezett meggyõzni, hogy a rendszeres temetõlátogatás nemcsak a nyugdíjas özvegyek számára egészséges elfoglaltság: "Mutass még egy helyet Pesten, ahol ennyi zöld és ilyen csend van! Ami ennyire fenséges!" Lelkesedése annyira magával ragadott, hogy a múlt héten nemcsak azokba a temetõkbe látogattam el, ahol rokonaim és ismerõseim nyugodnak - többé-kevésbé - békében, hanem a Kegyeleti Múzeumba is.

A múzeum létezésérõl egy programajánló "kirándulás" rovatából értesültem. Valami védett növényrõl elnevezett természetbarát kör hirdetett a Kerepesi temetõbe gyalogtúrát (sic!), és az útitervben nemcsak nagyjaink sírjának felkeresése, könnyû uzsonna és a lassú levezetés szerepelt. Elõször azt gondoltam, a létesítmény hátterében unatkozó, temetõi szakemberek szabadidõs tevékenysége áll: egy régi ravatalozót kifestettek, és miután nevet adtak neki, rendszeresen takarítják is. Késõbb bizarr képek jártak a fejemben: egy ilyen hely számos rendezvény lebonyolítására lehet alkalmas, a fûzfapoéták ki mit tud?-jától a sírásók törzsgárdaünnepségéig, a halloween- partikról és az ilyen-olyan jelmezbálokról nem is beszélve.

Egy régi lexikonban olvastam: "A temetkezés a halottak eltakarítási módja, amely az emberiség hosszú élete alatt igen sok változatot mutat fel, egészségügyi és mûvelõdéstörténeti szempontból igen fontos cselekmény." Ennek megfelelõen a Kegyeleti Múzeum

létjogosultságához nem férhet kétség

Ráadásul nem valami tatarozott, ósdi objektum, a Kerepesi temetõ hivatali épületében található, közvetlenül az ügyintézõk fölött. Nem a legjobb nyitány, hogy egy nõ éppen arról panaszkodik, hogy a krematóriumban csak nejlonzacskóban hajlandók kiadni hozzátartozója hamvait, amit aztán neki kellene otthon áttöltenie az urnába, de odafönt, a kétszintes, majdnem ötszáz négyzetméteres, impozáns kiállítás láttán már csak pirulni tudok ostoba elõítéleteim miatt. Annál is inkább, mert a múzeum immár tizenhárom és fél éves múltra tekinthet vissza. Igaz, hogy az 1991-es nyitáskor még a temetõ korábbi KISZ-klubját alakították át, de egy évvel késõbb már jelenlegi helyén, két helyiséggel, 1998 óta pedig öt kiállítóteremmel, idõszaki kiállításokkal (lásd Kriptában csörögnek, aztán otthon címû keretes írásunkat) és könyvtárral várja mindazokat, akik a hazai temetkezési szokásokkal szeretnének megismerkedni.

Kezdjük a néprajzi gyûjteménynyel. A falon fekete, olykor színes hímzésû szemfedõk, leplek, kendõk sorakoznak tájjellegû mintákkal és többnyire "Nyugogyék békében" felirattal. De a falusi temetésekrõl ismerõs, feketébe öltözött siratóasszonyok helyett az özvegy világosban gyászol, a patyolatfehér szobát csak a szentképek színesítik: a kiállítás egyik legértékesebb darabja a Somogy megyei Csököly község õsi hagyományára emlékeztet, ahol európai viszonylatban is a legtovább élt a fehér gyász szokása.

"A falvakban az elmúlás ténye, a gyász nyilvánossága, természetes velejárója volt a mindennapi életnek. Ehhez igazodott az eltávozottól való búcsú rendje és annak külsõ megnyilvánulása is. A városlakó zárt életének nem felelt meg a falusi gyász nyitottsága. Családi körben még elvárták az érzelmek kitörését, de a nyilvános gyásznak már fegyelmezett rendben kellett le-zajlania. Ezt a fegyelmezettséget oldotta a gyász pompája, s ennek térhódítása megteremtette a városi gyászkultúrát." A múzeum kiadványában leírtaknak megfelelõen a népi egyszerûséget a városi, fekete, ám az esztétikai megítélés szempontjából sokkal bonyolultabb kegyeleti kellékek és eszközök követik: egy komplett ravatalozó fekete özveggyel, koporsók, szarkofágok, a Hollóházi porcelán teljes urna-választéka. Kiállították Ruttkai Éva, Marton Frigyes és Hofi Géza fejfáját, Jászai Mari, Somlai Artúr, Kossuth Lajos halotti maszkját, fényképek mutatják be 100 év legnagyobb temetési meneteit Kossuthtól Gömbös Gyulán, Teleki Pálon és Kádár Jánoson át Antall Józsefig.

A masszív pompának

két hintó, egy szerényebb kivitele-zésû bányász-szertartáskocsi ad nyomatékot. A díszes gyászhuszár-egyenruhák, lószerszámok és kandeláberek pedig a 19-20. század fordulóján virágzó temetkezési reneszánszra emlékeztetnek, ami ugyan kiváltotta a kortársak - különösképpen az egyház - rosszallását, ám kétségtelen, hogy abban az idõszakban valódi mestermûvek születtek, sõt az "üzletbõl" nemcsak arany-kezû iparosok, de neves mûvészek is kivették a részüket. Mikszáth például így bosszankodott: "Kezdve a koporsóban levõ fejvánkostól egészen a gránit síremlékig, minden a divatnak van alárendelve." Hargittai Emil múzeumvezetõt viszont a temetkezéssel kapcsolatos igénytelenség, érzéketlenség bántja. "Legyünk õszinték, a magyar temetési kultúra roppant alacsony szinten van, pedig korábban világszínvonalú volt. Tény, hogy akkoriban a kegyeletet sokszor politikai célokra használták fel, gyakran tûnt kivagyiságnak, magamutogatásnak, de a magyar funerális mûvészet 1914-ig a legnagyobbak közé tartozott, olyan alkotók öregbítették hírnevét, mint Benczúr Gyula, Pásztor János vagy Stróbl Alajos. Az elsõ világháborút követõen azonban megjelentek a mûkövek, az olcsó dolgok, a giccs, késõbb a mûanyag koszorúk és egyéb borzalmak. A helyzet 1945 után még rosszabb lett. Itt a Kerepesi temetõben például 1988-ig nem tarthattak egyetlen egyházi szertartást sem, vagy említhetném a Deák-mauzóleum restaurációját, amit a hetvenes években úgy oldottak meg, hogy lemeszelték a díszes falakat. A rendszerváltást követõ idõszakban pedig, amikor egy ideig bárki lehetett temetkezési vállal-kozó, hallottam olyan esetrõl, hogy az egyik ilyen vállalkozó Trabanttal szállította a halottakat."

A múzeumvezetõ az alapvetõ szemléletváltást sürgeti, amit szerinte azzal lehetne a leghatékonyabban elõsegíteni, ha a temetkezést, a kegyeletet nem tekintenék tabu témának, és ahogy Nyugaton, nálunk is már az iskolában, például osztályfõnöki órán, beszélnének a kegyeleti kultúráról. Akkor talán olyasmi sem fordulhatna elõ, ami másfél évvel ezelõtt: 12-13 éves gyerekek nem mertek bemenni a múzeumba, mert attól féltek, szellemek vannak ott.

- legát -

Kriptában csörögnek, aztán otthon

Cukorból készült koponyadesszertek, csontvázcsörgõk, dohányzó papírcsontvázak tequilásüveggel a hónuk alatt, röhögõ koponya alakú gyertya- és virágtartók - néhány kellék a mexikói halottak napjáról. Arrafelé ugyanis azt tartják, a halál nem valami oktalan ragadozó, ami váratlanul lecsap és megfoszt bennünket az élettõl. Sokkal inkább láthatatlan folytatás, ami a testet ugyan elporlasztja, de a lelket szabadjára engedi. Márpedig az ilyesmi akár vicces is lehet.

Amíg mi mécses felett merengünk a hideg temetõben, Mexikóban fordított a helyzet: az elhunytak látogatják meg rokonaikat, barátaikat, ismerõseiket, akik igyekeznek jó házigazdaként viselkedni. A temetõtõl a házig tartó utat virágszirmokkal szórják tele, hogy "vendégük" lelke hazataláljon, otthon pedig házioltárt, ahogy õk hívják, nauhát készítenek. Ez nem más, mint egy fehér terítõvel letakart asztal, ami elé a Napot jelképezõ sárga bársonyvirágokkal díszített ívet emelnek. Azt tartják, az eltávozott ezen az íven tér haza a túlvilágról. A díszlethez tartozik még a kukoricatésztából készített ember alakú sütemény, ami az elhunytat szimbolizálja, de ennél is fontosabb, hogy olyan dolgokat kell az oltár köré rakni, amit az "vendég" életében nagyon kedvelt: gyümölcsöt, dohányt, kávét, tequilát. Noha az oltárra helyezett finomságok és ajándékok érintetlenek maradnak, a mexikóiak szerint halottaik azok esszenciáját fogyasztják el és viszik magukkal a túlvilágra, ezért a családok vetélkednek egymással, melyikük készít szebb oltárt. Ráadásul nemcsak saját halottaikról emlékeznek ilyenkor, azokról is, akiknek már nem élnek a hozzátartozói. Szerintük ugyanis azok az elhunytak, akiknek nem állítanak oltárt, úgy érzik, megfeledkeztek róluk, megharagszanak, és betegséggel sújthatják a települést.

Az ünnep során végül mindenki mindenkit vendégül lát, zenészek érkeznek, hogy teljes legyen a dínomdánom. És hogy a gyerekek is örüljenek, calaverákat (cukorból vagy papírból készült koponyákat, csontvázakat, koporsókat és más, "hangulatos" játékszereket) kapnak ajándékba.

A Kegyeleti Múzeumban november 20-ig látható idõszaki kiállításon szinte minden kelléket bemutatnak, így habitusunktól függõen mosolyoghatunk vagy épp szörnyülködhetünk. Ám az biztosra vehetõ, hogy a talpig gyász kifejezés új értelemmel gyarapodik: a bohókás halotti tor láttán tényleg csak a "vendégek"-et hiányolhatjuk.

- kormos -

Figyelmébe ajánljuk

Gulyás Gergely: A KDNP nem fog egy EP-frakcióban ülni a Tisza Párttal

  • narancs.hu

Erről a miniszter a kormányinfón beszélt, ahol a kommunista rémuralomhoz és a Rákosi-korszakhoz hasonlította az Európai Unió Bírósága ítéletét, melynek értelmében 200 millió euróra büntették hazánkat, mivel nem tartota be a bíróság egy korábbi, menekültügyben hozott ítéletét.