"Márpedig addig élsz, amíg szemrebbenés nélkül bárkinek a pofájába tudsz hazudni" - írja Bartis Attila. Ezt persze hárítanánk, mert mi - pontosabban "pszichológiai énünk" - nem szeret erkölcsileg elítélhető dolgokat magára vállalni. Körülbelül hároméves korunktól képesek vagyunk hazudni, de azt is hamar megtanuljuk, hogy hazudni rossz, igaz, csak azt követően, hogy belénk vésődött, a társadalom működésének alapvető feltétele, hogy ne mondjuk ki mindig az igazat. Ám ezt mégsem lehet olyan könnyen és mosolyogva emlegetni, mint Dr. House kapcsán.
Fotó: Malthouse Theatre
Miért hazudunk, s egyáltalán: mi a hazugság? Amikor a kisgyerek letagadja az iskolában kapott egyest? Amikor a férj/feleség szeretőt tart? Reggelig sorolhatnánk a példákat, de a témával foglalkozó művek jó része csupán a tipologizáló és felismerő kézikönyvként vagy életvezetési tanácsgyűjteményként funkcionál. Végül is mi a hazugság? Ha pedig elismerjük, hogy mindenki hazudik, miért ítéljük el?
Ártó szándék
"Mert a hazugság az, ami nem igaz, ami nincs: a mélységes 'nincs' pedig a sátán alkotása" - mondja Szent Ágoston. "A hazugság hazug állítás, közlés" - áll az Értelmező Kéziszótárban, amivel igazából nem mond semmit. Ezért közelebb kerülünk, ha úgy tekintünk a hazugságra, mit az igaz-hamis skála "nem valós" - egyúttal negatív - pólusára, ugyanis ha erről van szó, nehéz elhagyni a morálfilozófia és az erkölcstan terepét. Eredeti jelentése még csak az elrejtés, eltakarás lehetett, nem valamely valótlanság másokat szándékosan félrevezető állítása, vagyis a közösségi élethez, a társadalmisághoz kapcsolódó "fejlődése" igazi evolúciós és civilizációs sikertörténet, bár meg kell jegyezni, hogy valamilyen szinten hazudni az emberen kívül néhány állatfajta is tud. A majmok, egyes madarak, halak, sőt békák is képesek valami hazugságfélét művelni, nyilván ösztönből. A verebek például speciális csipogással figyelmeztetik társaikat, ha ragadozó közeledik. A fifikásabb egyedek viszont akkor is így csipognak, ha éppenséggel csak túl sok a vetélytárs az elfogyasztandó magok körül.
Peter Stiegnitz bécsi mentiológus (hazugságkutató) szerint az igazság nem a hazugság ellentétét, hanem a valóságtól való eltávolodást jelenti. Eszerint a "mindenki hazudik" elve valóban megvalósul: hazugságnak minősül az is, ha reggel a tükörbe nézve magunkra mosolygunk, ahelyett, hogy belátnánk: borzasztóan nézünk ki. Ez a megközelítés azonban annyira kitágítja a kereteket, hogy szinte lehetetlen egy kategóriaként kezelni, mivel a tévedés, az irónia is beleférne e fogalomkörbe. Ám ilyenkor hiányzik a dolog meghatározó eleme, a szándék. Ahogy Claudine Biland francia pszichológus fogalmaz: "(a hazugság) a másik meggyőzése egy meg nem történt esemény vonatkozásában vagy olyan nézet, emóció kapcsán, amely nem a miénk. Feladata egy fiktív állapot színlelése és a valódi elrejtése." Elhitetünk valamit, amit mi magunk sem hiszünk.
Ez mind érthető, ha szigorúan tudományosan nézzük a dolgot, csakhogy a többség egyáltalán nem élvezi, ha hazudnia kell, épp ellenkezőleg. Arisztotelész Nikomakhoszi etikája a hazugságot nemcsak megemlíti, tipologizálja is: a túlzást, a hencegést, sőt az iróniát is "nem igaz" állításnak tartja, ám ezzel általában a másik fél is tisztában van. Érdekesség, hogy a görög jobban elítélte a haszonleső hazudozót, mint azt, aki élvezetből teszi. Szent Ágostonnál az ártó szándék, az intentio mala játssza a főszerepet, ez visz minket pokolra, emiatt nevezik a hazug embert kétszínűnek (sőt a latin eredeti szerint kétszívűnek). Tulajdonképpen ez a hazugságfelfogás jellemző napjainkban is. Ágoston - ahogy az emberek nagy része - számolt azzal, hogy lehetnek esetek, amikor lehet hazudni, ha például ezzel valakinek az életét menthetjük meg. (Elbújtatunk egy üldözöttet, és ha keresik, azt hazudjuk, hogy nem is láttuk.) Aquinói Szent Tamás ilyen részletkérdésekkel nem foglalkozik, szerinte a hazugságnak három célja lehet: a haszonszerzés, a játék és az ártás - mind-mind bűnös dolog. Kant ugyanezen az úton halad tovább, és azt mondja a hazugról, hogy "lemond személyiségéről, pusztán az ember megtévesztő lidércévé lesz, nem ember többé". Vagyis a filozófus szerint a hazugsággal elvész a lélek (oda az üdvözülés), így ártatlan életet sem menthetünk hazugsággal, hiszen egyetlen halandó test sem érdemli, hogy feláldozzuk a lelkünket. De ha valakinek - érthető okból - ez nem lenne egészen elegendő magyarázat, akkor súlyosabb érvként megjelenik a nyelvfilozófiai nézőpont. Nietzsche szerint, "aki hazudik, az rosszul használja a nyelvet".
Konfliktuskerülő
Mindez Kantnál is előkerült jóval korábban. A hazugság tiltása című írásában a filozófus odáig jut el, hogy a hazugság nem más, mint a kommunikációban való hit lerombolása, mivel a nyelv hagyományrendszerének értelmezése csak akkor jöhet létre, ha megvan a felek között a bizalom, s egy adott kifejezésen ugyanazt (közel ugyanazt) értik. Az általános etikai normák szerinti elítélés tehát jogos, hiszen nem tudna fennmaradni az olyan emberi közösség, amelynek tagjai legalább a mindennapi élet alaphelyzeteiben nem bíznak az egymással folytatott kommunikáció hitelességében. Ebből adódik, hogy a hétköznapokban sem értékeljük egyformán az igazmondást és a hazugságot. "A hazugságot meg kell okolni, az igazmondást viszont nem. A hazugságra mentséget kell keresni; minden egyes esetben fel kell mutatni az okokat, hogy egy adott hazugság miért nem 'közönséges és bűnös'."
Szépen hangzik, hogy "igazán rendes életet" csak hazugság nélkül lehet élni, de valóban az a legjobb, ha például a hároméves gyereket szembesítjük azzal, hogy nincs is Mikulás bácsi vagy hogy vacsorára épp a húsvétra kapott nyuszijából falatozott? Jó az, ha magába zuhant barátnőnkkel közöljük, hogy tényleg mindenki utálja? Inkább vigasztaljuk, és ez így természetes. Társas kapcsolataink során sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy titkolnunk kell az "igazságot", de sokkal inkább önző érdekből, mint "életmentő" céllal. Ám az is igaz, hogy a hazugságok jelentős részét tudattalan motivációk vezérlik: a "pszichológiai én" reflexből pozitív képet igyekszik sugározni magáról, így aztán tudatos hazugságaink megokolására is felmentéseket keresünk. Ekkor kerül képbe például a "segítő szándék", a "kegyes hazugság", ami gyakran még csak nem is önellentmondás. Egy önéletrajz megírása, a beilleszkedéshez szükséges füllentések, a büntetéstől való félelem, a konfliktus elkerülése mind-mind kiválthat hazugságot, s nagy részükhöz az "én" megtalálja a morális önigazolást. A politikai kommunikációban a hazugság kezdetektől szinte önálló retorikai alakzatként működik, akinek pedig élvezetet okoz a hazugság, azt a deviancia, a szabályok megszegése vonzza. Vagy épp fordítva. Ibsen A vadkacsájából kiderül: a megrögzött igazságkeresés épp oly romboló és borzalmas tud lenni, mint a megrögzött hazudozás, hiszen egy-egy füllentést meg lehet bocsátani, de az igazat - nem biztos.
Elképzelhetünk egy világot, ahol senki nem hazudik, de azt már sokkal nehezebb elképzelnünk, hogy ez valóban működőképes lenne. Emlékezzünk például arra az Esti Kornél-novellára, amelyben Esti egy folyton igazat mondó világba vezet minket. A kávézó ihatatlan eszpresszót kínál, és az utcán szembejövő esetleg közli, hogy "barátom, ma igazán rosszul néz ki". Nem csoda hát, hogy a főhős visszavágyik a rendes, kényelmes kis hazugságokkal teli valóságos világba. Ráadásul hazudni nem is olyan egyszerű. Nem is a fizikai jelek miatt, hogy magasabb hangon beszélünk, hogy tágabb a pupillánk, sokkal inkább "az érzés" miatt. Próbáljuk ki, hogy szánt szándékkal hazudunk valami apróságot egy olyan ismerősünknek, aki közel áll hozzánk, akivel megoszthatjuk a valóságunkat. És aztán mondjuk ki magunknak: "hazudtam". Pocsék érzés. Eszünkbe juthat Kant, Nietzsche, a kommunikációba vetett hit lerombolása. Pedig Peter Stiegnitz szerint "mindenki hazudik, és mindenkinek szabad hazudni". De azért jobb, ha odafigyelünk arra a bizonyos intentio malára, az ártó szándékra.
