Állomásról állomásra XLVII.

A traktor bosszúja Kispest

  • - legát -
  • 2014.02.16 14:01

Lokál

Kevesen tudják, hogy Kőbánya-Kispest mellett egy sima Kispest is a van a menetrendben. Lidércnyomásnak is nevezhetnék.

A lajosmizsei sorompó talán az egyetlen vasúti kereszteződés Budapesten, ahol a vonat villamospályán halad át és viszont. Az Üllői út forgalmát még most is elég sokszor megakasztó objektum látványnak sem utolsó: nemcsak oszlopos fénysorompó, van hozzá bakterház is. Az eredetileg sárga, MÁV-os mércével is lerobbant épületben mintha személyzet fészkelődne. A házra nagy betűkkel azt írták: Kispest, ami megtévesztő, ugyanis az állomás jóval messzebb van. Majdnem egy kilométert kell gyalogolni. Mindenesetre elképesztő látvány, amikor Kőbánya felől, a családi házas övezetből az egyvágányú pályán nem valami koszlott gőzös, hanem a Desiro motorvonat cápapofája bukkan elő. Leginkább olyan általános iskolás montázsokra emlékeztet, amikor az a feladat, hogy gyerekek a múltat és jövőt fejezzék ki egyszerre.

Ha követjük a vonatot, feltűnik, hogy az itt közlekedő 50-es villamos pályája is elágazik célpontunk felé. A sínpárt a jellegzetes MÁV-kőkerítés választja el a vasútétól, mégsem gondolnánk, hogy villamos járna errefelé.

Pedig járhatna. Ez ugyanis a BKV (BKK?) "titkos" villamospályája - igaz, csak egyvágányos, ám tudomásunk szerint üzemképes, 2010-ben újították fel. Az Üllői utat köti össze az Ady Endre úttal, vagyis az 50-es villamos vonalát a 42-esével. Jobb helyeken biztosan járatnának rajta valamit, például nosztalgiavillamost, csakhogy ami itt látható, az mindennek mondható, csak "jobb helynek" nem. Lakatlan vidék, lepusztult gyárépületekkel, romokkal, szeméttel... Ezt mondanák a Tarkovszkij-rajongók zónának, de azok ilyet csak a moziban látnak. Még hunyorítva sem hisszük el, hogy valaha a hazai ipartörténet legfényesebb fejezeteit írták a vidéken.

Kispest ragyog

Az angol Clayton-Shuttleworth gépgyár 1900-ban vetette meg itt a lábát, és miután 1912-ben egyesült a hasonló profilú Hofherr-Schrantz Rt.-vel (HSCS), az ország egyik legnagyobb mezőgazdaságigép-gyártó üzemévé nőtte ki magát. Fejlődése Trianon után sem torpant meg, épp ellenkezőleg. A gyár a harmincas évekre már 225 ezer négyzetméternyi területet (120 ezer beépítve) foglalt el Kispest határában, 1928-ban 2488-an dolgoztak itt. Az 1932-es gyárismertető szerint "a gyárnak saját vízellátása van, vízvezetéke és csatornázása, az épületek elrendezése, valamint azok kivitele teljesen megfelel a modern alapelveknek", illetve hogy "a gyárépületek világosak és szellősek, az összes helyiségek gőzfűtéssel bírnak", "a munkásság részére" pedig "három étterem, egy nagy zuhanyfürdő, orvosi rendelő stb." áll rendelkezésre.

Noha Kispest, az 1872-ben alapított, ám rohamléptekkel fejlődő (1890-ben 4500, 1900-ban már több mint 15 ezer lakosú) település lényegesen olcsóbb és kedvezőbb lehetőséget kínált, mint a századfordulóra már méregdrágává vált és szinte teljesen beépített Budapest, az angoloknak eszükbe sem jutott volna épp itt megvetniük a lábukat, ha nincs a vasút. Igaz, hogy az itt közlekedő, mára teljesen jelentéktelenné vált Budapest-Lajosmizse helyiérdekű vasút pályájára biztosan nem eresztették volna rá az Orient expresszt, arra viszont nagyszerűen alkalmas volt, hogy az ipari üzemek kedvében járjon. Leginkább a későbbi HSCS (ami az 1948-as államosítás után a Vörös Csillag Traktorgyár nevet kapta) kedvében: a gyár kerítése az Üllői úttól legalább egy kilométer hoszszan követi a vasútvonalat.

De miért helyiérdekű vasút? És ha most is közlekedik, akkor miért nem zöld?

Ennek is megvan az oka. A HÉV-ek a 19. század végén még nem azt jelentették, mint mostanában. 1880-ban hozták meg azt a törvényt, ami a vasúti mellékvonalak építését szorgalmazta, ezeket hívták helyiérdekű vonalaknak, ezeket sok-sok különböző, kisebb társaság működtette. Csakhogy a MÁV ezeket a kis cégeket - némely budapesti kivételével - egytől egyig felszipkázta, így történt ez a Budapest-Lajosmizse HÉV Társaság esetében is. Az 1889-ben megépített, 1905-ben Kecskemétig meghosszabbított helyiérdekű vasút emberemlékezet óta a MÁV 142-es számú vonala, ellenben az, hogy a kispesti állomás teherpályaudvarrá terebélyesedett, kizárólag a lelkes helyi erőknek köszönhető. Dorfner Antal közigazgatási jegyző 1895. április 6-án tett előterjesztést a kispesti közgyűlésben "egy, a lajosmizsei vasút mentében létesítendő teherpályaudvar tárgyában, amit elfogadván az elöljáróság a szükséges előmunkálatok eszközlésével megbízatik, és fölhatalmaztatik, hogy a teherszállításoknál leginkább érdekelt felekkel érintkezésbe lépvén azokkal a létesítendő teherpályaudvarhoz vezető út kiépítését illetőleg valamelyes megállapodást hozzon létre".

Szeméttelep

Ennek a kezdeményezésnek a nyomait - pontosabban a romjait - fedezhetjük fel ma is Kispest vasútállomáson, ám ha azt mondjuk, hogy a kétszintes, tipikus szabványépület valaha jobb napokat látott, nem mondtunk semmit. Elsőre úgy tűnik, se utas, se vasutas, de amikor megérkezik a vonat, csak előkerül egy forgalmista, sőt, ha úgy vesszük, a felvételi épület, a peron semmivel sem rosszabb az átlagnál. De elég csak egy kicsit arrébb menni, máris mintha valami láthatatlan határvonalat lépnénk át: egy ponton túl már a szeméttelepen járunk, nem vasútállomáson. És ezt nemcsak képletesen kell érteni. A masszából kitűnik egy kidobott fotel, hűtőszekrény, mosógéproncs, koszos ágyneműk - a szürkeséget legfeljebb egy autó piros lökhárítója dobja fel. De az is csoda, hogy a teherpályaudvar rakodóépülete és rámpája még nem dőlt össze. Az összegraffitizett ajtók tárva-nyitva, ha egyáltalán megvannak még, odabent körül sem nézünk, elég beszagolni. Viszont a kanárisárgára festett és nem meglepő módon teljesen fűtetlen váróteremben nyoma sincs lepusztultságnak. Ép ablaküvegek, viszonylag kevés falfirka, de a horror itt is tetten érhető: mintha valaki piros festéket fröcskölt volna az ajtóra - azt mégsem gondolnánk, hogy vér lenne, pedig olyan.

Szerény vigasz, hogy régebben sem lehetett vidámabb a környék, pedig akkor még nagy pörgés volt errefelé. Munkásvonatok, nonstop ki- és berakodás, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján még villamos is járt erre. A 41-es az Üllői út meg a közeli Honvéd-pálya között ingázott, a 43-as egészen a Határ útig elvitt. Tényleg ez lett volna az aranykor?

A Vörös Csillag Traktorgyár üzemi lapja borús hangulatú képet közölt ötven évvel ezelőtt, április elsején. Egyenruhás emberek állnak a lerobbant téglafal előtt, néhányan a járdán, a többség vasúti síneken. "Gyárunk dolgozóinak küldöttsége az emlékezés koszorúját helyezte el a Tanácsköztársaság hősi halottainak emléktáblájánál. A csípős tavaszi szélben vörös és nemzetiszínű zászló lengett a hallgatag márványtábla fölött. Szobormereven álltak munkásőreink a szitáló esőben. Hőseik már nem örülhettek önfeláldozó haláluk nagy eredményeinek, de az itt maradottak az ő nevükben viszik tovább az élet szebbé tételéért folyó harcot" - így a képaláírás, a látvány alapján az élet szebbé tételéért folyó harc akkor is elkerülte a környéket. Pedig keletkezése idején, 1964-ben a Vörös Csillag Traktorgyárban még csak nem is selejtet termeltek. Itt készültek a forgatható vezetőüléssel felszerelt dömperek, no meg a legkúlabb komcsi traktorok, a Dutrák. Nem csoda, hogy eredetileg idáig járt volna a hármas metró.

De a Dutrák gyártását ugyanúgy be kellett szüntetni, mint pár kerülettel arrébb a Pannónia motorokét - állítólag túl jók voltak a KGST-piacra. Vagyis mire a metró a nyolcvanas évek elején Kőbánya-Kispestre érkezett, senki nem forszírozta a hosszabbítást. Utána meg különösen nem. A rendszerváltás után itt is ipari park létesült, van minden, ami vállalkozás: raktár, nagyker, öntöde, sőt a bejárati tájékoztató szerint itt tanyázik a "Gyermekmosoly Egészségközpont" is. Jobb helyet nem is választhattak volna.

Neked ajánljuk