Persze ekkor már Graffitinek hívták a József körút 63. szám alatti mozit. E név legalább annyira tükrözte az 1990-es évek elejének névadási gyakorlatát, ahogy a Bányász az 1950-esekét, de az 1907-ben létesült Bodográf jelentéséről nem tudunk biztosat. A tulajdonosokat Klein Albertnek és Klein Bélának hívták, talán a Baross utca sarkán működő – Bodó Alfréd által 1894-ben alapított – Bodó Kávéház nevéből meríthették az ihletet.
Akárhogy volt, a Bodográf az 1900-as, 1910-es években a legnagyobbak közé tartozott 640 férőhelyével. „2 színházi terem. Folyamatos előadás, várni nem kell. 10 páholy. Buffet-terem. Zene” – írták a megnyitót követő hirdetésekben, ráadásul a zenét sem csak egy zongorista biztosította; a korabeli apróhirdetésekben nemcsak „jegyszedőt vagy jegyszedőnőt”, „cukorkaelárusító lányt”, de „elsőrangú hegedűst” is kerestek azonnali belépéssel. A vetítés a két teremben hétköznap délután 6-tól (hétvégén 4-től) este 10-ig tartott.
Az első világháború után a Bodográf már nem tudta tartani a luxustempót. 1930-ban átálltak ők is a hangosfilmvetítésre, de a két színháztermes-zenekaros varázslat szertefoszlott; az elegáns filmszínházból átlagos körúti mozi lett. Kizárólag Mándynak köszönhető – aki számos írásában megörökítette a mozihoz kötődő emlékeit –, hogy a nevet azután sem felejtették el, hogy 1951-ben, a nagy utcanév-változtatási láz idején a Bodográfnak is el kellett tűnnie. Ettől fogva Bányásznak (pár évig Bányász-Bodográfnak) nevezték, s olyan filmeket vetítettek itt az ötvenes évek elején, mint a Bányászok, a Donyeci bányászok, a Kék szén vagy a Lengyel bányászlevelek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
