„Egymástól légvonalban két kilométerre nőttünk föl, Bogárzóban. Én a tanyai iskolában kezdtem tanulni, János eleve Makón. A középiskolát kezdte, amikor az édesapjuk meghalt, ő és a bátyja családfenntartó lett, nem tanult tovább. Én mentem a makói gimnáziumba. Az érettségi után itt dolgoztam Makó-Rákoson, a Hungarofedernél, a »tollas gyárnál«. Megismerkedtünk, összeházasodtunk, húszévesen. Elfértünk volna a szüleimnél, de apám azt mondta, saját ház kell. Ez eladó volt a makói út mellett, közel a munkahelyemhez, félhektáros portán, nem is drága. Megvettük 1989-ben” – mondja Martonosiné Görbe Erzsébet arról, hogyan telepedtek le Makó-Rákoson.
Háromdiplomás tanyai asszony
Ezt a helyet a 13. századig folyamatosan lakták, de a tatárdúlás után puszta lett. A 19. században már ismét összejáró, bálozó közössége volt. A Makóra, Királyhegyesre, Tótkomlósra és Pitvarosra vezető utak itt találkoznak. A 20. században utcái lettek, tanyaközponttá vált, amikor az állam föl akarta számolni a tanyavilágot. 1954 és 1962 között önálló község lett, aztán Makóhoz csatolták. 2007-ben emlékoszlopot állíttatott itt a középkori Rákos település tiszteletére Makó városa, az Elpusztult és Pusztuló Magyar Falvakért Egyesület, Nagy György József önkormányzati képviselő, Görbe Sámuel kőművesmester (Erzsébet öccse) és Szabó Sándor, az Autós Csárda tulajdonosa támogatásával. Az ezredfordulón 122-en laktak itt, ma Erzsébet becslése szerint feleannyian se.
„18–20 évesen azt képzeltem, ebből a tollüzemből megyek nyugdíjba. Vettünk föl hitelt a házvásárláshoz, Jánost elvitték rögtön katonának, de mivel már terhes voltam Edina lányunkkal, egy év szolgálat után leszerelhetett. Ő is dolgozott az üzemben. 1993-ban született Dávid, 1996-ban Viktor. Amikor Dávidot vártuk, a munkahelyem felszámolás alatt állt. Tanultam, írtam a diplomamunkámat tollaságynemű-gyártásból, könnyűipari üzemmérnök lettem. A gyárunk egy része Vajhátra költözött, beolvadt a szegedi Naturtexbe, így én hivatalosan onnan jöttem el, főállású anyaként itthon maradtam a gyerekekkel. A makói Pápay Endre szakiskolában tanári állást hirdettek, könnyűipari végzettség kellett hozzá, és az, hogy szerezzem meg hozzá a mérnöktanári diplomát öt éven belül. Megszereztem 2006-ban, aztán nemrég pedagógus szakvizsgát tettem, közoktatás-vezetői végzettségem is van. Lakástextil-készítőket tanítok elméletre, 16–26 éves, enyhe fokban értelmi fogyatékos fiatalokat, osztályfőnök vagyok egy tízfős osztályban. A párom támogat, a házon sok minden az ő keze munkája, a bútorok is. Egyszer fordult meg a fejünkben, hogy el is lehet menni innen. Már tanítottam, a gyerekek kamaszodtak, azt gondoltuk, a városban több lehetőségük lenne, nem csak az ismerkedésre. Meghirdettük ezt a házat – akkor nem akart Rákoson ingatlant venni senki, még csak érdeklődő sem akadt –, és megnéztünk két-három makói házat is, de a gyerekek azt mondták, nekik furcsa, hogy erről is szomszéd, arról is, egészen közel. Inkább megcsináltuk itthon a központi fűtést, mert addig két szobát fűtöttünk kemencével, a fürdőszobát Siesta kályhával, a konyhában pedig akkor volt meleg, amikor főztem. Maradtunk, és most már nem mennénk. Lányunk Kiszomborra ment férjhez, már unokánk is van.”
Erzsikének a helyben vállalt közösségi munkája miatt nehéz lett volna elszakadni innen. Tizenöt évig tagja, alelnöke volt a makói polgárőr-egyesületnek, és más tervei is voltak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
