„A nő alárendelt, testi és lelki ereje védelmet, ápolást keres, az erősebb férfiú lelkében éppoly érzéseket költ, mint az elhagyott gyermek, a hervadó virág, megdermedt madár” – írta Madách Imre 1864-es akadémiai székfoglalójában, amelynek ez volt a címe: A nőről – különösen aesthetikai tekintetben. Az értekezés nem keltett különösebb feltűnést, a Magyar Tudományos Akadémia simán levelező tagjává választotta a jelöltet, ám volt valaki, aki mélységesen felháborodott a szövegen. „Székfoglaló beszédét olvasva azt a benyomást tette rám, hogy ha ezen értekezés nem csupán humorisztikus, de tudományos észleleten alapuló valóságos igazságot akar felmutatni: ez ellen tiltakoznunk kell, és azt mint valótlant, visszautasítanunk kell” – írta Madáchnak a nógrádi földbirtokos-feleség, Veres Pálné (szül.: Beniczky Hermin), az író jó ismerőse. Madách már nem élhette meg az asszony hőstetteit, hiszen Veres Pálné 1868. március 23-án alapította meg az Országos Nőképző Egyesületet, majd 1869 októberében – 14 diákkal – az első úgynevezett nőiskolát; a következő huszonöt évben minden energiáját a nők tanítására és művelődésére fordította, és nagyon komoly eredményeket ért el. „Ha vannak a magyar történelemnek nagy női alakjai, úgy Veres Pálné a nagyok közül való” – írták róla 1895-ben bekövetkezett halála után, tizenegy évvel később pedig szobrot is állíthattak emlékére tisztelői és tanítványai.
„Veres Pálné emlékszobra Kiss György budapesti szobrászművész alkotása. Carrarában faragták fehér márványba. Az ülőalak két méter, az édesvízi mészkőből készült talapzat 1,7 méter magas” – írta a Vasárnapi Ujság az avatót követően, 1906. május 6-án, külön kiemelve, hogy e nagyvonalúság úgy volt lehetséges, hogy „a szobor költségeire közadakozásból és igen ügyesen rendezett mulatságokból mintegy 27 000 korona gyűlt össze”. Veres Pálné szobra az első köztéri márványszobor volt Budapesten, az Erzsébet téren állították fel. Talapzatára ezt vésték: „Küzdött, hogy a nő műveltségével és szívével a nemzeti jólét tényezője lehessen”. A mű annak ellenére (vagy épp amiatt) aratott nagy sikert, hogy Kiss György teljesen figyelmen kívül hagyta az új irányzatokat. A régimódi, idealizált szobor egy trónuson ülő morc királynőt ábrázol, így éppen azt a rugalmasságot és nyitottságot hiányolhatjuk, amelyek nélkül Veres Pálné soha nem lehetett volna eredményes. Ráadásul eleinte még egy bronzból készült virágcsokor is díszítette a talpazat alsó lépcsőjét, szalagján Mikszáth Kálmán soraival: „Nevét a történelem, alakját e kő örökíti. Lelke a haza lányainak öröksége.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
