Mindent vitt a hallássérültek gyerekéről szóló film a Sundance Filmfesztiválon

Mikrofilm

Rekordáron kelt el és a díjak tekintetében is rekordot döntött a CODA.

Az egyik legegyedibb filmes ceremónia, a Gotham Award keretében a függetlenek nemrég díjazták a múlt év legjobb filmes teljesítményeit, és máris itt vannak a jövő legígéretesebb indie gyöngyszemei. A függetlenfilmek ünnepének és legnagyobb eseményének számító Sundance évtizedek óta különleges helyet foglal el a díjak között: miközben év elején még mindenki az előző évet lezáró olyan elismerésekre koncentrál, mint a Golden Globe vagy az Oscar, a Robert Redford által alapított Sundance-en már azokat a mozikat, színészeket és alkotókat ünneplik, akikről a következő év versenyfutása szólni fog.

A seregszemlén egyszerre vannak jelen a semmiből érkező tehetségek, ígéretes bemutatkozások és bejáratott rendezők, valamint nagy neveket is felvonultató mozik –

legtöbbjük pedig azzal a reménnyel érkezik, hogy sikerül nemcsak felhajtást generálniuk maguk körül, de forgalmazóra is találnak.

Olyan mozik indultak innen a közelmúltban kritikusokat és nézőket hódító útjukra, mint a Nyolcadik osztály, A búcsú, az Örökség, vagy a Never Rarely Sometimes Always. Más, nagy ígéreteknek tűnő filmek azonban befürödtek, vagy épp eltűntek a süllyesztőben: így járt Mila Kunis és Glenn Close Four Good Days című drámája; az Anne Hathaway és Ben Affleck ellenére is csapnivaló Az utolsó akarat; a Julianne Moore-ral és Michelle Williamsszel felálló Esküvő után, vagy épp a Jon Hammel és Rosamund Pike-kal támadó Beirut.

A koronavírus-járvány miatt az idei fesztiválra online került sor – mindössze néhány helyen vetítettek filmeket, azok nagy részét is inkább csak autós mozikban –, és az általában tömött bemutatónaptár is alaposan lesoványodott: a tavalyi 118 után mindössze 62 premierre került sor. Érdekesnek ígérkező filmekből azért így nem volt hiány. Az Ideglelés, vagy a Babadook hagyományait folytatva a Midnight szekció ezúttal is tartogatott egy hátborzongató horrort: a Censorban egy angol filmcenzor megpróbáltatásait követhetjük nyomon, aki egy titokzatos rendező alkotásában saját gyerekkori traumáit véli felfedezni. Az On the Count of Three-ben egy férfi úgy érzi, problémáira csak az öngyilkosság jelenthet megoldást – úgy gondolja azonban, hogy még ebben is kudarcot vallana, ezért megkéri a témában tapasztaltabb, de egyszer már szintén sikertelenül próbálkozó barátját, hogy vessenek véget együtt életüknek. A rendező-főszereplő Jerrod Carmichael ott van az utóbbi idők egyik legeredetibb komédiájának, a Ramynek az alkotói között, 2015-17 között pedig The Carmichael Show címmel saját műsora is volt. Az ezekben megszokott ironikus hang és keserédes humor köszön vissza új filmjében is. A Judas and the Black Messiah az idei, kitolt nevezési idejű Oscar-szezon egyik legkéseibb nevezője: a járvány által megbolygatott filmes szezon visszásságait mutatja, hogy a National Board of Review a mozit a múlt év legjobbjai közé sorolta. Shaka King történelmi drámájában a Tűnj el!-ért Oscarra jelölt Daniel Kaluuya Fred Hamptont, a Fekete Párducok egyik vezetőjét játssza, akit a LaKeith Stanfield alakította William O’Neal a FBI informátorává válva árult el.

A fesztivál legnagyobb sztárja azonban a CODA című film volt.

Rendezője, Sian Heder korábban főleg tévésorozatok egy-egy epizódját és rövidfilmeket jegyzett, bemutatkozó mozija a Tallulah című 2016-os alkotás volt. A film volt az idei fesztivál legelső vetítése, és akkora sikert aratott, hogy szinte azonnal licitháború kezdődött érte. Az elmúlt években sorban dőltek meg a filmeladási rekordok a seregszemlén, a folyamatosan új tartalmak után áhítozó streamingplatformoknak ugyanis ezek a független mozik még mindig csak aprópénzt jelentenek, amelyek egy-egy sikeres díjkampány után mégis rengeteg nézőt vonzhatnak. A járvány alatt a streaming a korábbinál is jobban megerősödött, így várható volt, hogy ez a tendencia folytatódni fog. Így is lett: a tavalyi rekorder Palm Springs 18 milliós eredményét jócskán megdöntve az Apple 25 millió dollárt adott a CODA-ért. A hírek szerint ennyit még a Netflix is sajnált áldozni rá, az olyan hagyományos terjesztőknek, mint a Focus Features vagy a Searchlight pedig esélyük sem volt. A körülbelül 10 millió dollárból készülő drámában nincsenek nagy nevek, a legismertebb arc a spanyol nyelvterületen sztárnak számító Eugenio Derbez, aki egy mellékszerepben tűnik fel;

az egyik főszerepet viszont az a Marlee Matlin alakítja, aki a mai napig az egyetlen, Oscar-díjas hallássérültnek számít.

A díjat az Egy kisebb isten gyermekeiért nyerte el 1987-ben.

A CODA (Child of Deaf Adults, azaz Siket Szülők Gyermeke) egy tinédszerről, Rubyról szól, aki egy hallássérült család egyedüli, hallással rendelkező tagja. Mikor szülei halászati vállalkozása veszélybe került, a lány válaszút elég került: hobbiját, a zenélést kövesse, vagy tartson ki siket szülei mellett. A film nemcsak a fesztivál pénzügyi rekordjait döntötte meg: a Sundance történetében először nyerte el az amerikai drámai kategória mindhárom fődíját: a zsűri nagydíját, a közönségdíjat, valamint a legjobb rendezés díját. Emellett pedig még speciális elismerésben is részesült a színészi teljesítményekért.

A dokumentumfilmek között a fődíjat a Roots frontemberének, Questlove-nak a Summer Of Soul (…Or When The Revolution Could Not Be Televised) című, az 1969-es Harlem Cultural Festivalt bemutató filmje nyerte el. A nemzetközi filmek (itt World Cinemanak nevezett) kategóriájában szintén rekord született: a Hive a CODA-hoz hasonlóan mindhárom fődíjat elhozta. Blerta Basholli drámája egy egyedülálló anyáról szól, aki férje eltűnése után igyekszik boldogulni a háború dúlta Koszovóban.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.