Pedagógiai lecke könnygázzal és Porschéval

  • narancs.hu
  • 2023. május 4.

Narancsblog

Kinek jó, hogy gyerekeket fújnak le könnygázzal a rohamrendőrök, és vajon mit tanulhatunk a jól fizetett hülyék hülyeségeiből?

Feltételeznénk, hogy nincs olyan emberi nézőpont, ahonnan jólesik azt figyelni, hogy lengén öltözött kamaszokat fújnak pofán könnygázzal testpáncélt és rohamsisakot viselő erőszakik a kellemes májusi délutánban. Nagyobbat nem is tévedhetnénk. Ha még csak egyszeri alkalom lett volna, mondhatnák az erre hivatott vezetők, hogy túlkapásról, ideggyenge kollégák magánakciójáról, a vidékről felvezényelt rendvédelmisek lámpalázáról volt szó, de hát nem is egyszeri alkalom ez immár, és a vezetők sem iparkodnak elnézést kérni. Sőt, egyenesen azt állítják, ha jól értjük, hogy valós fizikai fenyegetést jelentettek a felindult tinédzserek (vö. rendőrök elleni erőszak miatt nyomoz az ügyészség), habár még az előző alkalom igazolására sem sikerült bemutatni azt a videót, mely bizonyítaná, hogy elhangzott figyelmeztetés a befújás előtt. Vagy elhangzott, vagy nem, kit érdekel – vélekedik a belügy ezek szerint.

Tegyük fel, hogy mindenki volt fiatal. Nem is az, hogy el tudja képzelni mindenki, hogy az ő gyereke van ott, mert ebben tényleg semmi okunk bízni. De legalább a saját ifjúságuk emléke felsejlhet a legrendpártibb fejekben is, remélhetnénk. Nem sejlik, és talán tényleg nem is volt mindenki fiatal. Vagy nem úgy. Vannak, akik eleve bepállott öreg házmesternek születtek, őket is meg kell érteni valahol. Itt van mondjuk a jobboldal egyik (messze nem egyetlen) Porsche-fetisiszta megmondóembere, aki félreértésből egy darabig prózaírónak tettette magát, igaz, nem túl hitelesen, mindenesetre egy-két kiadóval vagy irodalmi lappal ezt el tudta hitetni ideig-óráig. Aztán elpanaszolta, hogy az irodalmi partykon vele senki nem beszélget, ám ebből nem a megfelelő következtetést vonta le (tudniillik, hogy azért, mert seggfej), hanem rögtön politikai kirekesztettséget vizionált haloványan pislákoló írásművészeti produkciója köré. Annyira ki lett rekesztve, hogy azóta is erre hivatkozva gyűjti be magának a megafonos borravalót.

Ja igen, a nevét elfelejtettük mondani, Kötter Tamásról van szó, akinek arcizma sem rezdült a könnygázfelhők láttán, rögtön nyakon ragadta a probléma lényegét: „A tegnapi nem volt más, mint néhány külföldről fizetett hülyegyerek hőbörgése.” Ha még legalább valami újat talált volna ki, de ez így mindenképpen siralmas, a Megafon-szerkesztők helyében nem adnánk meg neki a bónuszt ezért. Bár a folytatásban azért odateszi magát: „Ezzel szemben 2006-ban egy nemzet kelt fel a hazug, kommunista hatalom ellen, amire Gyurcsányék szemkilövetéssel, kardlapozással és lovasrohammal válaszoltak.” Ez sem túl eredeti, de ha már fullban nyomja a kretént, legalább a buksiját vakarja meg valaki.

Mindezt csak azért idézzük, hogy világos legyen, mi a felállás: arcba fújt srácok és lányok az egyik oldalon, Porschéjából integető bértollnok a másikon.

Ez az a kép, amit érdemes megjegyezni. Akármi is lesz a tiltakozáshullám vége, akármeddig is áll a nemzeti kordon a NER Disney Worldjévé silányított Várban: amit tegnap meg azelőtt láttunk ott, azt már nem tudjuk nem látni ezután. Hogy ettől okosabbak leszünk-e, bátrabbak, elkeseredettebbek vagy pusztán csak még beszaribbak, az majd elválik, mert el kell válnia, de egyetlen dolgot tényleg nem tehetünk meg immár, nem mondhatjuk azt, hogy nem voltunk a szemtanúk között.

Hiába jön ugyanis Kötter vagy valamelyik rendszerbeli klónja (clownja), a képek nem nagyon tudnak hazudni. Az biztosan nem derülhet ki, hogy mégsem gyerekek voltak, akiket arcbafújtak a jó kaposvári vagy honnan is szalasztott zsaruk.

Gyereknek öltözött nyugatnémet antifák? Kisnövésű belga kommunisták? Magyar hangalámondással dolgozó (lásd: „Viktor fasza nagyon kicsi, gumibottal megnöveli”) talján marxisták?

Nagyon-nagyon hülyének, de ráadásul még szívtelennek is kell lenni, hogy az ilyesmibe rendesen beleálljon az ember. Látjuk, szívtelenek és hülyék beleállnak, de ez már az ő gondjuk legyen innentől kezdve. A miénk meg az, hogy fogjuk már fel végre, miben élünk, és ennek megfelelően hozzuk meg a döntéseinket. Legelőször is azt, hogy belenézünk az előszobatükörbe, és végiggondoljuk, mi mit tehetünk azért, hogy a szanaszét könnygázozott kamaszaink ne érezzék olyan végtelenül kilátástalannak a közeli s távoli jövőjüket. Ha van pedagógiai értéke a rendőrök értelmetlen durvulásának, akkor az elsősorban miránk vonatkozik, nekünk kell belőle tanulnunk. 

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül.