Publicisztika

Szlovéniában is sokszor kérdezzük ezt. Két hete a pártja, a Szlovén Demokrata Párt (Slovenska Demokratska Stranka, SDS), amelynek már 1993 óta áll az élén, 99,3 százalékos többséggel választotta elnöknek – épp 666 tag szavazott rá, mindössze 5 ellene.

Történt egyszer, azaz 1873-ban, hogy egy Nietz­sche nevű, 29 éves bázeli professzor észrevette, hogy bölcs elődei már minden lényegtelen dolgot, hülyeséget és közhelyet leírtak a hazugságról, így számára csak a lényeges és izgalmas kérdések boncolgatása maradt.

Kritika a kritika kritikájáról.

Nemcsak arról szól ez az írás, hogy mire számíthat a NER kritikusa, hanem arról is, mire késztet embereket a hatalomféltés.

Szemben némelyekkel én elég jól ismerem a belmagyar és külmagyar jobboldalt, beleértve a történelmileg magyarázható sértődékenységét. Ez a sértődékenység jelentékeny lelki akadálya a logikus gondolkodásnak és a figyelmes olvasásnak - és hát ez manapság már nem a jobboldal kiváltsága csupán.

A 2011. évi választási törvény leplezetlenül alkotói hatalmának fenntarthatóságát szolgálja, más szóval a demokratikus ellenzéki pártok parlamenti többséghez jutásának ellehetetlenítését. A 2013. évi XXXVI. törvénnyel a kormánypárt kétharmadossá – sarkalatossá – tette a választókerületek kialakításának szabályozását is, amelyhez addig elég volt a kormányrendelet. Így 2018-ig, sőt talán 2022-ig vagy ki tudja, meddig betonozták be a nekik kedvező, manipulált választási térképet.

A tejesdobozbotrány utóélete pontosan megmutatja, milyen országban élünk 2017-ben.

Király Istvánnak, a híres irodalomtörténésznek, kritikusnak, publicistának és ideológusnak, az 1989 előtti rendszer egyik legfontosabb alakjának a bűntudata láthatólag megelőzi a bűneit.

Nagy szörnyülködés kísérte pár hónapja Szilágyi István (közismertebben: a Keménykalap és krumpliorr Lópici Gáspárja, a Szerencsejáték Zrt. korábbi reklámarca) elnincstelenedését. A hír végigsöpört az összes nagyobb médiumon, s a nyomában sok adomány is érkezett. Ezek talán alkalmasak Szilágyi István krízisét ideig-óráig enyhíteni – megoldást azonban nem tudnak adni. Szilágyi esete ugyanis nem egyedülálló. Ideje van, hogy beszéljünk a magyar színművészek közötti drámai jövedelemegyenlőtlenségekről, és még inkább a dolgozói szegénységről.

Az ötlet először talán épp ebben a lapban fogalmazódott meg, pontosabban fogalmazta meg Csabai Tamás 2012 végén; aztán Haraszti Miklós lett a szószólója az elmúlt években. Ugyancsak a Narancsban karolta fel Kozák Márton és – szőrmentén – Hadházy Ákos, az LMP társelnöke; leg­újabban pedig Gulyás Márton már az ezt követelő mozgalom szervezését is bejelentette. (Lásd cikkeinket: Csabai Tamás: Nem szabad legitimálni, 2012. december 13., Kozák Márton: Behódolás helyett, 2016. június 9., Hadházy Ákos: Ellenzéki cukrászda, 2016. október 27. és legutóbb: „Meg lehet csinálni”, 2017. április 20.).

Egy gyermekét szerető anyának felfoghatatlan mindez…

Minek tüntetni, ha úgysem változik semmi?

Csak az ország lesz egyre élhetetlenebb, az élet lesz egyre elviselhetetlenebb…