Orbán Viktor útja a bátorságtól a bukásáig

  • Molnár Péter
  • 2021. január 4.

Publicisztika

A miniszterelnök még nem veszítette el a következő választást, de morális értelemben már megbukott. Számos ember halálához járul hozzá a járvány idején, közvetlenül és folyamatosan. Molnár Péter egykori Fidesz-alapító írása.

“Volt honnan buknia” - mondta drámaelemzés óráján Othelloról a Katona József Színház egykori legendás dramaturgja, Fodor Géza, egyik kedvenc tanárom az ELTE Esztétika szakán.

Gondolkodni elfogulatlanságra törekedve érdemes, a saját igazságban való kétkedés unalmas hiánya nem is nevezhető gondolkodásnak.

Nehéz lenne elvitatni Orbán Viktortól a tehetséget, az energiát. És a bátorságot. 1988. június 16-án, Nagy Imre kivégzésének harmincadik évfordulóján együtt mentünk a Bibó kollégiumból, ahol két és fél hónappal korábban a Fideszt alapítottuk, a diktatúra akkor még szűkkörű nyílt ellenzékének megemlékezésére, a Batthyány-örökmécseshez. Az ókori római köztársaság elleni legnagyobb rabszolgafelkelést vezető Spartacusról elnevezett presszó előtt gyülekeztünk. Kevesen, a rendőrők jóval többen voltak. Tamás Gáspár Miklós odasétált az örökmécseshez, előhúzott egy összehajtogatott papírlapot (éppen akkortájt született a slam műfaja Chicagóban és New Yorkban), és elkezdte felolvasni a beszédét. A rendőrök az első mondatok után lefogták. Orbán Viktor volt az, aki megpróbálta kiszabadítani. Azonnal lefogták őt is. Kis János igyekezett kihúzni a rendőrök kezeiből, neki a karjára húztak rá egyet gumibottal. Tamás Gáspár Miklóst és Orbán Viktort elvitték, aztán a rendőrök, félkörben válltól vállig állva, a Spartacus előterében álló székek és asztalok közé szorítottak minket, tüntetőket.

Ijesztő volt, de némi további gumibotozásnál (az is igazolhatatlan volt), több nem történt. A tüntetés a Szabadság téren folytatódott, és a Vörösmarty téren ért véget. Kis János fájlalta a karját, de lelkesen jött vissza a Bibó kollégium felé (aminek a közelében lakott), és útközben a Bartók Béla úti postáról táviratoztunk a Szabad Európa Rádiónak. Örömmel, mert mégiscsak volt megemlékezés.

Harminckét és fél évnyi időugrás a 21. század harmadik évtizedének elejére. Orbán Viktor lassan tizenegy éve miniszterelnök. Még nem veszítette el a következő választást. De morális értelemben már megbukott. Ez persze már politikusi pályája, és különösen a hatalommal visszaélő, egyre inkább hatalomközpontosító és bűnbakképző miniszterelnöksége számos pontján megtörtént. Mégis, a járvány révén talán minden eddiginél drámaibb megvilágításba került, hogy mit is tesz a magyar emberek állítólagos képviselőjeként. A járvány közben is rengeteg közpénzt költött, és költ hatalma még megmaradt korlátainak lebontására, és hatalma választásoktól független bebetonozására. Tette és teszi ezt ahelyett, hogy minden felszabadítható összeget az egészségügyi ellátó rendszer megerősítésére fordított volna, illetve fordítana. Ezzel számos ember halálához járul hozzá, közvetlenül és folyamatosan. A kórházakban nincs még egy orvos, nincs még egy ápoló, nincs még egy betegszállító. Pedig életeket menthetnének. Egyre többek életében jelenik meg a halál, olyankor is, amikor még várakoznia kellett volna. Egyre több olyan család gyászol, ahol a gyász elkerülhető lett volna. Ahogy az 1988-ban Orbán Viktort a diktatúra rendőreinek karjaiból kiszabadítani próbáló Kis János mondja a Magyar Narancs év végi számában: "Ne kerteljünk: ez a tragédia személy szerint Orbán Viktor lelkén szárad." 

Ez így van. Orbán Viktor morális bukása bevégeztetett.

A szerző a Fidesz alapítója, a párt egykori alelnöke, illetve 1990 és 1993 között országgyűlési képviselője, szólásszabadság-kutató, magyar és Európa-bajnok slammer, a Földalatti Slam Akadémia alapítója és főszerkesztője. 

Címlapképünkön: Deutsch Tamás, Orbán Viktor és Molnár Péter (b-j), a FIDESZ képviselői a közelgő választásokra országos listát kiállító 12 párt csúcstalálkozóján az Országházban 1990. március 5-én. MTI Fotó: Soós Lajos

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül.