A jelölt és a pártja: túl sok volt a szöveg

  • Madlovics Bálint
  • 2017. augusztus 5.

Liberális szemmel – Republikon

Botka hibázott, amikor hagyta, hogy ebből nyilvános vita legyen.

Leáldozóban az MSZP miniszterelnök-jelöltjének a csillaga. Eleinte úgy tűnt, hogy Botka a szocialista párt potens embere: rendelkezik egy világos, koherens üzenetrendszerrel, a népszerűsége elég magas és még a pártot is képes volt maga mögé állítani. Ma viszont már egyre kevesebbet hallunk a programjáról, a népszerűsége visszaesett, a párt kihátrálni látszik mögüle. Az elmúlt hetek hírei leginkább ez utóbbiról, illetve az MSZP-s belháborúkról szóltak: Botka egy interjúban hadat üzent a szocialisták soraiban megbúvó „árulóknak” és „kollaboránsoknak”, aminek a nyomán aztán az MSZP-sek nekiestek a szegedi polgármesternek a nyilvánosságban és – ha lehet hinni a sajtóértesüléseknek – nekiestek a háttérben is.

Öngyilkos stratégiának tűnik Botkától, hogy bő fél évvel a választások előtt nekiesik a saját pártjának, valójában viszont a konfliktus nem új keletű, és a folyamatok eme fázisában már nem is volt kikerülhető. Amikor Botka nyilvánosan megtámadta a pártját, az csak tünete volt egy hosszabb ideje húzódó és nem megfelelően kezelt, belső vitának. Ez a vita pedig nem más, mint a szövetségi politikákról szóló két, széles körben osztott narratíva harca.

Az egyik narratíva szerint Botka László személyében végre jött valaki, aki nem csupán kijelenti, hogy a 2013-14-es összefogás-stratégia megbukott, hanem le meri vonni a konzekvenciát is. Ez pedig nem más, mint hogy a baloldal korábbi képviselői hiteltelenek, és soha nem nyerhetnek többé választást, mert egyszerűen kizárt, hogy valaha is elegendő mennyiségű embert szólítanának meg. A baloldalnak be kell húznia legalább egymillió új szavazót, ez pedig – e szerint a narratíva szerint – nem lenne lehetséges, ha olyan végtelenül megosztó, s különösen a (kiábrándult jobboldaliakat is magában foglaló) bizonytalanok táborában elutasított személyek szerepelnének a listán, mint például Gyurcsány Ferenc. A volt miniszterelnöknek – megint csak e narratíva szerint – ezt kötelessége lenne fölismeri, és önszántából hátralépni, hogy egy a múlttal való szimbolikus szakítással hitelesített új baloldali politika révén végre esély legyen megnyerni a bizonytalan választókat, illetve 2018-ban – hegemón ellenzéki párttá válva – a választásokat is a baloldalnak.

false

 

Fotó: MTI

Az előbb vázolt narratíva világos szereposztást tükröz: Botka győzelemért küzdő politikus, párton belüli ellenlábasai pedig jobb esetben hasznos hülyék („balekok”), rosszabb esetben fizetett ügynökök („árulók”). A Botkáéval versengő, másik narratíva szerint azonban a helyzet fordított. Ezen álláspont – miután átvesz egy gyurcsányi elvalapú érvelést – kijelenti, hogy Botkának nincs joga döntést hozni más, demokratikusan működő pártok vezetőiről és/vagy képviselőiről. Gyurcsányt csak a saját pártja mozdíthatná el – erre viszont nem hajlandók, ezért Botka most lehetetlen föltételeket támaszt, s így valójában ő szabotálja az ebben a választási rendszerben elengedhetetlen összefogást. Ennek tükrében megfordulnak a szerepek: Botka az áruló, és a vele szemben föllépők azok, akik a baloldal győzelméért dolgoznak.

Mindkét narratívának sok híve van a nyilvánosságban és a háttérben egyaránt, ez pedig Botkát nehéz helyzet elé állította – ugyanis a vele egyet nem értők keresztbe tudtak tenni neki. Erre két lehetőségük nyílt. Az egyik, ha nem engedik hozzáférni Botkát a párt erőforrásaihoz. Állítólag beszélt is erről, hogy azért nem tud sikereket elérni, mert nem hagyják az MSZP-sek kampányolni; viszont ha az általa kínált út helyességéről nem győzi meg őket (vagy nem kínál nekik valamit, amiért cserébe mégis hajlandóak lennének támogatni), akkor ezt a problémát nem tudja orvosolni.

A másik út pedig nem más, mint a nyilvánosság. Ha valaki a háttérben alulmarad egy vitában, jó stratégia lehet kiállni a nyilvánosság elé – föltéve, hogy aki kiáll, tudja, hogy az emberek többsége az ő álláspontjával ért majd egyet. Talán Botka is, amikor árulózni kezdett a sajtóban, ezt hitte: hogy az emberek ő narratívája szerinti szereposztást fogadják majd el, az ellenfelei pedig veszítenek a népszerűségükből, s így gyengülnek a párton belüli pozícióik. De ma a nyilvánosságban nem egyértelműek a két álláspont támogatói közti erőviszonyok, így egyik fél sem tud ilyen módon előnyt kovácsolni. Hogy miért jó eszköz ez mégis Botka gáncsolására? Mert a két narratíva eldöntetlen vitája marad a napirenden – programszerű szlogenek és üzenetek helyett. A magyar sajtó ráadásul kimondottan érzékeny erre a témára; például amikor februárban Botka egy 1 órás programadó beszédet tartott, az egész sajtón csak egyetlen perc futott a beszédből végig: amiben elhangzott, hogy Gyurcsánynak mennie kell. Nagyban hozzájárul Botka kudarcához, illetve az MSZP népszerűség-vesztéséhez, hogy mindenki az összefogás-diskurzusra koncentrál a párt egyéb üzenetei helyett.

false

 

Fotó: MTI

Botka föltehetően túl optimista volt. Azt hihette: a tagság úgyis kitart mellette, és nemcsak azért, mert rendelkezik a cikk elején is említett pozitív tulajdonságokkal, hanem mert konkrétan ő volt az egyetlen ember, aki szocialista miniszterelnök-jelöltként szóba jöhetett. Ha pedig ez így volt, akkor – gondolhatta Botka – a tagság úgyis összezár majd mögötte, ami pedig elég lesz ahhoz, hogy egy hatékony kampány révén az MSZP gyors növekedésnek indulhasson, amely aztán automatikusan megoldja a két narratíva közötti vitát, Botka javára. Ma már látjuk: ez az optimizmus – a föntebb leírt mechanizmusok miatt – túlzónak bizonyult. A vita szükségképpen felszínre tört.

Botkának két lépésben kellett volna bebiztosítania magát. Az egyik, hogy a párttársai gáncsolását megelőzendő alkukat köt, illetve igyekszik elhitetni az MSZP erős embereivel, hogy a stratégiája az ő érdekeik szerint való – nem pedig csak követeli tőlük, mint a beszámolók szerint tette, hogy álljanak mögé, ha őt akarják jelöltnek. Botka a célok összehangolásával tudta volna biztosítani magának a háttér kooperálását. Ami pedig a nyilvánosságot illeti, nos, ott el kellett volna fogadnia a tényt, hogy Gyurcsány nem fog visszalépni, és ebből levonni a következtetést: nem lesz összefogás. Ha Botka valóban hitt volna az általa kommunikált narratívában, akkor le kellett volna mondania a DK fix 4-6 százaléknyi szavazójáról a potenciális 15-20 százaléknyi bizonytalanért cserébe. A DK ekkor persze igyekezett volna – mint most Molnár Zsolt – a vitát a nyilvánosságban életben tartani, de egy világos elhatárolódás után ez már csak segítette volna Botkát, hogy még egyértelműbbé tegye a Gyurcsánnyal (illetve a múlttal és az összefogással) való szimbolikus szakítás tényét. A gyurcsányi kritikák csak erősíthették volna a fönt leírt narratíváját, és végső soron nagyobb eséllyel vihette volna véghez az az által leírt stratégiát is.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.