Interjú

Sándor Iván: „A hatalomnak nincs szüksége börtönökre, akasztófákra”

Sorköz

A korszak tekintete című új esszékötetében arra keresi a választ, hogyan hatnak a múlt eseményei napjainkra, hol az ember helye a jelen korszakváltásában, s hogy viszonyul mindehhez a regény, a világ és az aktuálpolitika. A közel 90 éves szerző azt is elárulta, hogy már készül a tizennyolcadik regénye.

Magyar Narancs: A borítón id. Pieter Bruegel Vakok című festményét látjuk. Miért ezt a képet választotta?

Sándor Iván: Ebben a képben koncentráltan találtam meg azt a korszakérzést, amelynek lényege a történelembe szorított ember folyamatosan visszatérő helyzete. Emellett ez a kép számomra kifejezi a „dolgoknak” – a históriának, politikának, mindennapi életnek, a regénymegközelítésnek – az együttlátását is, ami ebben a kötetben és más törekvéseimben is nagyon fontos szerepet játszik.

MN: A festményen ábrázolt vakság napjaink sajátja lenne?

SI: Manapság jellemző annak általános fel nem ismerése, hogy milyen hatalmas korszakváltásban
élünk. Rengeteg a példa. Egyet emelnék ki: az angolszász világ több mint fél évezreden át vezető hatalom volt a demokratikus törekvésekben, a jobb hatalmi formák keresésében, a művészet reagálásában, a kultúra terjesztésében és mindennek az Európára és a világra vetítésében.

false

 

Fotó: Németh Dániel

De Trumppal nem egyszerűen az amerikai demokrácia, Johnsonnal és a Brexittel pedig nem egyszerűen az angol demokrácia válsága köszöntött be, hanem az angolszász világnak az iránymutató szerepe omlott össze. Ennek egyelőre beláthatatlanok a következményei. A másik példa a filozófia szerepének megváltozása. Az ókortól kezdve a filozófiai gondolkodás mindig irányjelző bója volt, szerencsés esetben még hatalmi ember vagy politikus számára is. De úgy látom, ebben a korszakváltó helyzetben ma a filozófia is tanácstalan.

MN: Azt írja, a korszakváltás mindig magával hozza az űrt, a vákuumot.

SI: Még egy példát hozzátennék a filozófia mellett a történettudományból. Hayden White felismerése szerint minden történettudós a maga látásmódja szerint mondja el a vízióját és a tudását a történelemről, ami azt jelenti, hogy nem vindikálja magának a tökéletes igazságnak a birtoklását, de törekszik a valószerűnek a bemutatására. Mi történt ehhez képest? A világot már nem az igaz és nem a valószerű, hanem a hamis emlékezet uralja. Ralf Dahrendorf már negyedszázada azt írta, hogy az államalakzatok felismerhetetlenül meg fognak változni. Nos, mára felismerhető, hogy létrejöttek a nyugati világban a demokrácia mutációi; keleten, nálunk, a diktatúrák mutációi.

A mindent uraló hatalomnak nincs szüksége börtönökre, akasztófákra, ezt az európai környezet sem engedi. Ámde a demokrácia álarcában – az illiberalizmus gépezetével – számolta fel a jogállamot. A vákuumkorszakot Hermann Broch írja le az első világháború után kialakult időszak jellegzetességeként. Ebben számomra a legfontosabb felismerés, hogy a vákuum bizonytalanságában úsznak elő a szörnyek. A vákuumban nemcsak előúsznak a szörnyek – egyszerűsítve a szélsőségek –, hanem látható, hogy a hatalmi agresszió előhozza az ember legsötétebb lelki világát, színre lépnek a sötétség politikai menedzserei.

MN: Magyarországon már itt tartanánk?

SI: Az Orbán-kormány uralma alatt. Ez nem jelenti azt, hogy az előző harminc évben nem történt rengeteg – szinte már orvosolhatatlan – hiba a demokratikus oldal, a baloldal részéről, ami elősegítette azt, hogy az Orbán-kormány úgy jöhessen létre, és azt csinálhassa mind a mai napig, amit csinál. Persze tagadhatatlan az előző kormányzatoknak az a teljesítménye a rendszerváltásnak nevezett időszak utáni korszakban, hogy igyekeztek a jogállamiságot, az alkotmánybíróságot, a sajtószabadságot, a szabad gondolatokat, a parlamentarizmus velejáróit megteremteni. 2010 óta viszont megváltozott a viszonyunk a Nyugathoz, a jelenhez és a jövőhöz. Reinkarnálódik a Horthy-korszak. Mintha a Duna is visszafelé folyna. És miközben visszafelé folyik, száz év hordalékait itt hagyja a városon és az országon.

MN: Mi lett az értelmiség szerepével?

SI: Volt, amikor a jövőt az értelmiség társadalmaként próbálták elképzelni. Erről kár is beszélni, mert a világ állapota megadta a választ. Nem jött be. De miért nem? Mert olyan komplex halmazban áradtak a változások már a múlt század vége óta, hogy a legjobb értelmiségiek sem bírták az iramot. A gondolkodás reneszánsza a 20. század közepéig létezett: a demokratikus országokban még politikaformáló erővé is tudott válni. A diktatúrákban pedig, így nálunk is, az ellenállásnak egy kohéziós pontja tudott lenni, de olyan kis körre terjedt ki, hogy nem befolyásolta a népesség mentalitását.

false

 

Fotó: Németh Dániel

A „rendszerváltás” idején létrejött egy olyan helyzet, amikor a demokratikus kormányzatoknak nem volt visszamenőleges tapasztalata a demokratikus kormányzásban, de a lakosságnak sem volt tapasztalata demokratikus mentalitásból. A demokratikus politikai pártok pedig úgy érezték, a gondolkodói ajánlatok olyan távol vannak attól a küzdelmes létvilágtól, amelyben vannak, hogy nem kívánják felhasználni az ajánlatukat, teszem hozzá, meg sem értették.

MN: Mindeközben zajlik a kultúra centralizálása, a Petőfi Irodalmi Múzeumban irodalmi erőközpontot hoznak létre. Íróként ez hogyan érinti?

SI: Olyan korszakban élünk, amikor a hatalom csak egyet ismer, az uralkodó parancsszavát minden területen. Ez vonatkozik a kultúrára és a tudományra is. Az uralkodónak az országról és a korszakról alkotott víziójába – mert van neki sajnos – beletartozik az, hogy pusztítani kell a tudást. A friss példák ismertek az Akadémiától a PIM-ig, az 56-os Intézettől az új iskolai tantervig. Ez tudatos, végiggondolt és precízen, részleteiben kidolgozott, rendszerszerű törekvés a tudás és a gondolkozás kiirtására.

false

 

Fotó: Magvető

De a tudást és gondolkodást kiirtani nagyon nehéz ott, ahol ez megvolt. Ez az ország a 18–19., de még a 17. században is átélte azokat az időket, amikor a kultúra intézményeinek nem kedveztek a hatalmi szorítások. Hol bezárták az intézményeket, hol a gondolkodni tudókat szorították ki, elsősorban faji, aztán nem csak faji alapon. Az írók munkája, a szellemi teljesítmények viszont megmaradtak. Közben nézzük végig, mit tudott ez az éra teremteni szélsőséges irodalmi és kulturális figuráinak teljesítményéből. Az MMA-ban legalább tucat jó író, képzőművész, zeneművész van, de ezek hallgatnak. Nem szekundálnak ma már ennek a hatalomnak. Ágh István vagy Tordai József nem ír olyan verseket, Bereményi Géza nem ír olyan könyveket, amiben ezt a hatalmat akarnák rehabilitálni. Az intézményeket tönkre lehet tenni, de a szellemet, a tehetséget, az írókat nem lehet tönkretenni, kiirtani, habár ehhez helytállás kell.

MN: Kell-e ezzel önnek foglalkoznia mint regényírónak?

SI: Hadd tartozzak a Narancs olvasóinak egy vallomással. Kivételes körülmények között tudtam az életemet megmenteni ’44-ben, a Szálasi-korszak idején. Összeszámoltam: három hónap alatt 12 helyen bujkáltam. Egy 15 éves fiú ilyen helyzetben nagyon sok tapasztalatot tud szerezni. Nemcsak abból, hogy hogyan tudja az életét megmenteni, hanem abból is, hogy mi történik körülötte a világban. Rendszeresen hallgattam már a 30-as években az angol rádiót, olvastam a szüleim jóvoltából az újságokat. Nem voltam tapasztalatlan. Később a Magyar Diákok Nemzeti Szövetsége egyik vezetője lettem.

Akkor még úgy indult, mint egy demokratikus ifjúsági szervezet, aztán a Rákosi-korszak diktatórikus váltásában rátelepedett a kommunista párt. A későbbiekben letartóztattak, munkaszolgálatos is lettem, a rehabilitációmban elkerültem 1954-ben a Műegyetemre. 1956. október 22-én este a régi Szikra Nyomdában elsőként nyomtattattam ki a forradalmi pontokat. Soha nem tudtam szabadulni attól, hogy országom és Európa sorsát az én sorsommal összekapcsolva a politika és a história vetületében is figyeljem. Az Orbán-rendszerről elmondtak már mindent, és azt is, hogy mi várható: a legszigorúbb, legkeményebb egyeduralmi megszorítások. Erre fel kell készülni, és arra is fel kell készülni, hogy Európa semmit sem fog tenni. Ezt a jövőt itt belül kell majd eldönteni.

MN: Milyen helyzetben van ebben a szituációban az ellenzék?

SI: Október 13-án az ellenzék a hatalom, az ország életében változást hozott. Ama vakságot sok helyen a tisztánlátás váltotta fel. Kilencven éve vagyok budapesti, zuglói lakos. Itt éltem át közel egy évszázad magyar históriáját. Örömmel tölt el, ami történt. Mit bizonyítottak az eredmények? Először azt, hogy a baloldali pártok örökös személyi és frakcióharcait az együttműködéssel és a hiteles politikusok előtérbe kerülésével kell felváltani.

Másodszor azt, hogy együtt kell küzdeni a konzervatív demokratákkal, a fiatalság képviselőivel, a függetlenekkel, mindazokkal, akik a hatalom leváltásáért hajlandóak ringbe szállni.

false

 

Fotó: Németh Dániel

Harmadszor azt, hogy a lakosság bizalmát a közvetlen párbeszéddel, gondolataik-gondjaik helyi szintű megválaszolásával lehet megszerezni. Ez új modell. Karácsony Gergely és harcostársai megteremtették. Amiképpen más­hol is a győztes demokraták. Történelmi esély. De ne felejtsük, hogy miközben Ankarában győzött az ellenzék, az egyeduralkodó új háborút is képes volt kirobbantani, s rövidesen a hírek alapján budapesti kézfogásra érkezik a miniszterelnökkel. A jelenben játszódó regényen dolgozom. A sötétségben is elnyomhatatlan szellem-gondolat erejéről és képviselőinek küzdelméről szól. A hamis emlékezet idején a hiteles-igaz emlékezetről.

MN: Ez fontos váltásnak tűnik, hiszen eddig mindig egy-egy történelmi korszakot idézett meg regényeiben. Most miért vált a jelenre?

SI: Ha sorra veszem a 20. századi nagy európai regényirodalomnak néhány alkotóját, pl. Kafkát, Camus-t, Beckettet, Sebaldot, akkor azt látni, hogy ezek az írók egész életművükben a létezés botrányait fedezték fel a maguk korszakában, eljutottak a létezés sérült gyökeréig. Olyan műveket alkottak, amelyek nemcsak a saját korszakuk jelenéről, előzményeiről szóltak, éppen azért, mert az emberi létezésnek a folyamatos létvilágával tartották a kapcsolatot. Ez a 17. regényem, és még mindig küzdök azért, hogy amennyire képességeim engedik, próbáljam kifejezni ezt a regénypoétikát.

(Interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. október 17-i számában jelent meg, most újraközöljük online.)

Neked ajánljuk