Magyarnarancs.hu: Több országot is otthonodnak tekintesz, Magyarország mellett többek közt Törökországot, Németországot… A hazák, így, többes számban, kulcsfogalom a verseidben is. Hogyan éled meg ezt a többhazájúságot, különösképpen most, hogy a magyar közbeszédben a haza nagyon átpolitizált szó lett?
Can Togay: A haza nálam semmiképpen sem átpolitizált fogalom. Ezek egyszerűen azok a helyek, amelyekhez kötődöm, amelyekből táplálkozom. Országok, nyelvek, amelyekhez szorosan kapcsolódom, vagy ahol nevelkedtem. Különböző intenzitású a kötődésem, a legintenzívebb talán a magyar hazával. Szüleim, rokonaim, felmenőim Törökországhoz kapcsolódnak, de nekem csorba ez a kötődésem, hiszen nem éltem ott hosszabb ideig. Németországban viszont majd húsz évet töltöttem, ráadásul ennek egy fontos része a kamaszkoromra esett. Hosszabb ideig éltem Finnországban, a feleségem magyar-finn származású, a fiaim így finnek, magyarok és törökök. Mindezek mellett pedig vannak az úgymond választott hazáim, mint Franciaország, ami hosszú ideig otthonom volt. Erős a vonzódásom Görögországhoz is; gyerekkoromban, a Magyar Rádió külföldi munkatársainak lakhelyet adó Benczúr utcai házban, görög gyerekek közt nőttem fel. De azért elsősorban a magyar, illetve a magyar nyelvű kultúrához kötődöm.
Magyarnarancs.hu: Egyiptomban viszont soha nem éltél. (December 2-i előadói estjének címe Egyiptom és más hazáim – a szerk.)
CT: A címadás gyors döntés eredménye volt, még az est anyagának összeállítása előtt. A haza, mint téma érdekelt, de nem akartam a hazáim között priorizálni. Az egyik kiválasztott vers címe Egyiptom, így ezt a nem-hazámat emeltem ki a valódi hazák közül.
Magyarnarancs.hu: A szüleid még nem tudtak jól magyarul, amikor ideérkeztek, veled viszont, ha jól tudom, egy orvos javaslatára, már magyarul kezdtek beszélni. Ez a soknyelvűség hogyan hatott rád?
CT: Mindennek megvan az előnye és a hátránya. Olyan közegben nevelkedtem, ahol a többnyelvűség identitásképző volt. Már gyerekként szerettem a nyelvek sokaságát, ambícionáltam az elsajátításukat, és ez később is megmaradt. A magyar nyelvet, mivel a szüleim valóban rosszul beszélték, inkább a tágabb környezetemből szedtem össze. Emiatt a mai napig van ezzel valamennyi küzdelmem, a beivódott kifejezések ösztönössége, finomsága hiányozik néha, az olyan nyelvi gesztusok, amelyeket csak otthon tanulhat az ember.
Mindazonáltal a soknyelvűség az identitásom fontos része.
Persze ez feszültséget is jelenthet, pláne egy nyelvileg különös módon izolált kultúrában. De az ezzel járó, egyfajta idegenség szintén hozzátartozik az identitásomhoz.
Magyarnarancs.hu: Más országokban mást tapasztaltál?
CT: Mindenhol máshogy reagálnak, ráadásul nem mindegy, milyen külföldi vagy. Az, hogy Magyarországon török vagy, rögtön beilleszkedik egy kulturális kontextusba, jellé válik. Ugyanez Németországban másként működik. Ezek finom distinkciók, de érezhetők. Gyerekként még nem ébredtem rá erre. Az iskolában persze tudták, hogy török nevem van, külföldi, de ez inkább kedves különlegesség volt. Hazaküldött az igazgató az általános iskolából a Fenerbahçe–Fradi meccsre, hogy menjek haza és drukkoljak a Fenerbahçének. Németországban viszont magyarként éltem, más is volt a nevem. Ott meg kellett küzdenem ezzel a helyzettel, vérre ment. A hatvanas években a német hétköznapokban még ott kísértett a háború, ezzel együtt a rasszizmus és a xenofóbia. De amint megtanultam németül és kiverekedtem magamnak a helyem, békén hagytak, semmilyen megkülönböztetést nem szenvedtem.
Magyarnarancs.hu: Az ested és a köteteid kapcsán felmerül a kérdés, hogyan válogatsz, mikor érzed, hogy kész egy anyag? Ez azért is érdekes, mert eddig összesen két köteted jelent meg, mindkettő egészen hosszú időszak verseit fogja át: az első könyved, a Fénykutya és vonat harminc, a második, Az átmeneti ember tíz évet ölel fel.
CT: Nem vagyok komfortos a publikálással. De olyan sok vers gyűlt össze az első kötetemet megelőzően, hogy úgy éreztem, nem kerülhetem ki, rendet kellett vágnom. A legkézenfekvőbb rendrakásnak pedig a kötet ígérkezett. Szabaduljon fel a hely új dolgoknak! Hébe-hóba megjelentek ugyan írásaim folyóiratokban, de
az írást alapvetően mindig magánügynek tartottam.
Ami a válogatást illeti, az első kötetnél a kronológia rettentő erős vezérelvként jelentkezett, harminc év korpuszában az időrendiség önmagában szervező erő. A második kötetnél is próbálkoztam ezzel, de kiderült, hogy tíz év ehhez még nem elég. A tematikus rendszerezés mellett döntöttem. Az első kötet lezárása után több mint egy évig nem is tudtam írni, bosszankodtam is emiatt. Utána viszont megváltozott sok minden: az írás módja, a témák, a hang. A második kötet lezárásával is ezt kerestem: már szerettem volna „megszabadulni” a kész írásaimtól, és kíváncsi voltam, milyen változásokat hoz, ha már nem ugyanazok a szövegek tolonganak körülöttem. A megjelenések legfontosabb motiválója, hogy levegőt és helyet adjak valami másnak.
Magyarnarancs.hu: Egy korábbi interjúban említetted, hogy a publikáláshoz való problémás viszonyodat alapvetően meghatározta, hogy a Kádár-korban nőttél fel. Távol akartál maradni az irodalmi élet hivatalos formáitól. Hogyan élted meg ezt, és mit gondolsz erről ma, amikor egyre erősebben próbál a politikai élet „irodalmi erőtereket” kialakítani?
CT: Fiatalon a közeg, amelybe belekerültem leszegett fejjel és nagyon erős daccal fordult szembe nemcsak a hivatalos, de még a félhivatalos kultúrával is. Az akkori „párhuzamos kultúra”, és ezen belül Halász Péter társulata, amelynek tagja voltam, ezt képviselte számomra. Akkor merült fel bennem először a publikáció gondolata, amikor a Mozgó Világ című folyóiratot elindították, két egymást követő számban is megjelent írásom. Majd jött a nevezetes fordulat, amikor erőszakkal átalakították a szerkesztőséget. Így az a hely, ahova szabadon adhattam be az írásaimat, megszűnt, és nem is kerestem mást helyette.
Ez a távolmaradás második természetévé tud válni az embernek.
Hasonlóképp jártam a színházzal is. Onnantól kezdve, hogy Halász társulatának el kellett hagynia Magyarországot, nem jártam színházba. Ezért orientálódtam végül a film felé, ott akkoriban erősebbnek tűnt a szabadság lehetősége, pontosabban illúziója. Később, amit filmes életnek nevezhetünk, számos csalódás forrása volt. Nem motivált sem az atmoszférája, sem az, hogy valamilyen hálózatnak a tagja legyek. Mivel ez a fajta „élet” már egyszer megvolt, ezért aztán az irodalmi hálózatokban való részvétel sem vonz különösképpen.
Magyarnarancs.hu: Hogyan alakult ki, hogy ennyi műfajban dolgozol?
CT: Az írás gyerekkoromtól része életemnek. A színészkedés viszont egy nehéz élethelyzetben jelentett megoldást. Mivel sokféle alkotásmódhoz vonzódtam, amikor adódott a lehetőség, foglalkoztam is velük. Mindennek bizonyára van hatása a versekre, a filmes, képi látásmód hangsúlyos a szövegeimben, és mivel forgatókönyveket is írok, a versekben is gyakran jelenetekkel dolgozom.
Magyarnarancs.hu: Több hazához is tartozni azt jelenti, hogy kicsit mindegyikben idegen maradsz. Ugyanez az idegenség igaz a műfajokra is?
CT: Volt idő, amikor magam is gyanúperbe fogtam magam, hogy mi ez a komolytalan ide-oda ugrálás. De aztán felszabadító volt, hogy különböző műfajokban is kifejezhetem, amit épp szeretnék. Volt szerkesztő, magát irodalmi munkásként aposztrofálta, aki azzal utasított vissza, hogy maradjak a kaptafánál, csináljak filmet.
Magyarnarancs.hu: A kultúrdiplomácia hogyan került mindezek mellé?
CT: Volt egy filmtervem, amelynek a produkciója háromszor is összeomlott, ekkor javasolta valaki a kétezres évek elején, hogy pályázzam meg a Collegium Hungaricum Berlin (CHB) vezetését. Gondoltam, miért ne?, és sikerült. Az intézetben aztán két választásom volt: vagy olyan kulturálisintézet-igazgató leszek, aki port gyűjt magára az íróasztal mögött, vagy tényleg kitalálok valamit. Utóbbit választottam. Akkor már több megvalósulatlan projekt is feszített, ráadásul olyan tapasztalatom volt a filmes világból, ami a kultúrmenedzseri műfajban különlegesnek számított. Máshogy viszonyultam finanszírozáshoz vagy a nagy projektekhez is. Gyakran ezekre a pozíciókra más területekről, mondjuk a tudományos vagy kulturális élet területéről hívnak embereket. De intézményt vezetni teljesen más energiát, dinamikát jelent, mint mondjuk a filmezés gyakorlata. Hozzájött ehhez, hogy nagyon jól ismertem, ismerem a németeket, és távolságot tudtam tartani azoktól a beidegződésektől, amelyek a magyar kultúra megjelenését jellemezték a német közegben. Újdonságnak számított az is, hogy
nem egy magyar, azaz külföldi intézetet akartam létrehozni idegen közegben, hanem egy berlini intézményt, amely magyar érdekeket képvisel.
Ezt pedig valahogy jól vette a város és gyorsan befogadott.
Magyarnarancs.hu: Hogy látod ennyi év távlatából, változott a magyar kultúrához való hozzáállás?
CT: Nehéz megmondani, mert már nem vagyok aktívan benne abban a fajta kultúrdiplomáciában. Biztosan van változás amióta abbahagytam. Az én időszakom alatt az intézet még a művelődési és a közigazgatási tárcákhoz tartozott. Amikor kiléptem, akkor került a külügyhöz. Ha viszont egy ilyen kulturális intézmény a külügyhöz tartozik, akkor már teljesen más célszerszám lesz, a követségek alá rendeződik be és a külügyi, nagyköveti stratégiát kell kiszolgálnia. Persze nemzetközi szinten mindegyik megoldásra van példa, de az például, hogy ilyen gyakran változnak a kulturális intézetek nevei, arra utal, hogy nem az önállósodás felé mozdul a kultúrdiplomácia műfaja.
Magyarnarancs.hu: A politikai élet mennyire hat, hatott rád? A szüleidnek például, ahogy aztán Halászéknak is, politikai okokból kellett elhagynia a hazájukat.
CT: A politika napi kenyér volt a családban. Azt viszont nem állíthatom, hogy az üldöztetés örökösének érezném magam. A nyoma ennek inkább az, hogy mindig figyeltem a politikát, a politikai rajzát a történéseknek. Voltak persze hosszan tartó szenvedélyes pillanataim, de amikor túl voltam már ezen a többször vissszatérő kamaszkoron, kevésbé voltam már radikális, elkötelezett pedig a legkevésbé.
A rendszerváltást követően elég gyorsan azt szűrtem le a magam számára, hogy nem érdemes a politika általi megváltásban gondolkodnom.
Magyarnarancs.hu: A már említett hazáid közül miért mindig Magyarországra térsz vissza?
CT: Volt olyan is, hogy amikor elmentem, nem hittem, hogy vissza is jövök. Viszont amikor az ember ennyi időt töltött már el egy hazában, ilyen sok kapcsolata van, a gyerekei is itt élnek, akkor visszajön. Legutóbb a körülmények hozták ezt: 2007 óta van házunk Felsőörsön, közel vagyunk Veszprémhez, és a berlini tevékenységemet ismerve megkerestek, hogy lenne-e kedvem részt venni az Európa kulturális fővárosa pályázatban. Ekkor éppen Babelsbergben a filmegyetemen tanítottam, és családi megfontolások egy ideje már arra késztettek, hogy nyitott legyek abba az irányba, ha Magyarországon adódik valamilyen lehetőség. Bár veszpréminek nem érzem magam, de balatoninak igen. Végül én lettem a készülődő Európa Kulturális Fővárosa projekt művészeti-kreatív főtanácsadója. A pályázat fókusza 2023, rengeteg különféle projekttel, programmal. Hogy utána mi lesz, nem tudhatom. Ha van lehetőségem olyasmit csinálni, ami érdekel, akkor csinálni fogom ha viszont nem lesz, akkor lehet, hogy megint elmegyek.
Magyarnarancs.hu: A mostani esteden nemcsak az Átmeneti ember verseiből, hanem az azóta írtakból is válogattál. Miféle új anyag formálódik benned?
CT: A veszprémi projektet három éve csinálom, rengeteg energiát visz el. De dolgozom ugyanakkor saját filmes projekteken is, ezt soha nem adja fel az ember, ha egyszer már készített filmet. Néha az is eszembe jut, ha gyakrabban jelennének meg köteteim, akkor talán ezek a szövegek is jobban meg tudnák találni a helyüket, nem kerülnének az idő csapdájába. De végső soron számomra a versek nem projektek, a versek a napi létezésem velejárói.
(Can Togay Egyiptom és más hazáim című előadói estje december 2-án látható a Katona József Színház Sufniban.)
