Olvasni muszáj

Ne várjuk meg, hogy ide jussunk!

Sorköz

Alekszej Navalnij önéletrajzi kötete nem csak az ellenzéki politikus portréja. Állókép a putyinizálódott Oroszországról, amely épp azon recept nyomán formálódott diktatúrává, amelyet Orbán Viktor ún. szuverenista törekvéseivel másol.

Kedves Olvasónk!

A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket.

Alekszej Navalnijról egészen sokáig a legtöbben csak annyit tudtak, hogy ő „Putyin kihívója”, a legnépszerűbb ellenzéki aktivista. Az első stimmelt, az aktivista kifejezés ugyanakkor egyszerűen nem helyes: tavaly február 16-án egy harpi börtöntelepen 47 évesen meghalt Navalnij nem aktivista, hanem

igazi politikus volt, csak hát az igazi politikusokat Oroszországban előbb kizárják a politizálásból, majd ha így is folytatják a pattogást, elüldözik, börtönbe zárják vagy megölik.

Navalnij számára, ha tevékenysége emlékeztetett az aktivizmusra, legfeljebb kényszerpályát jelentett, hogy változatos módokon – taktikai szavazásokkal, utcai akciókkal és a putyini rendszer korrupciójának leleplezésével – támadta a rendszert. Miután elindult Moszkva polgármesteri címéért, eltiltották bármilyen megmérettetéstől. De a népszerűségét ez sem törte meg: az államhatalom ezután novicsokkal mérgezte meg, amiből egy németországi klinikán felépült, és elhatározta, hogy hazatér Oroszországba. Hazatérésekor azonban rögtön letartóztatták és börtönbe zárták.

„Tizenkilenc év maximálisan szigorított fokozatú büntetőtelepen. Az évek száma nem számít. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mint sok más politikai fogoly, én is életfogytiglani büntetést töltök. Ahol az »élet« jelentése lehet az én életem hossza, vagy ezé a rezsimé”

– értékelte az ítéletet a könyvben Navalnij. Olyan rabkórházban kezelték, amit a rabtársak hajlandók voltak azon az áron is elkerülni, hogy felvágják az ereiket. Végül egy éve, 2024 februárjában séta közben rosszul lett és meghalt. De hogy pontosan mi történt, alighanem csak a Putyin-rendszer bukása után tudjuk meg. Az orosz elnök egykedvűen kommentálta politikai ellenfele meggyilkolását. Férje harcát pedig az özvegy, Julija Navalnaja folytatja, aki ellen hazájában már elfogatóparancsot adtak ki

 

 
Alekszej Navalnij: Hazafi
Forrás: Helikon Kiadó
 

Az ellenzéki politikus még szabadlábon volt, amikor belekezdett saját memoárjának írásába, amit végül börtönnaplóként folytatott. A Hazafi méltó emlékmű a politikus előtt, aki szinte 19. századi hősként áldozta fel életét a szabadságért. De hiába viccelődött vele többször, hogy akár a könyv megjelenése előtt meghalhat, arra gyanakszunk, komolyan nem számolt ezzel az eshetőséggel.

Navalnij ugyanis – bár talán mindenkinél jobban értette a putyinizmus lényegét –, egy dolgot nem jól gondolt: azt, hogy Putyinnak mindig adnia kell a látszatra, ezért nem csinálhat mártírt az ellenfeléből. Azt, hogy a hírneve megvédi majd a legrosszabbtól.

De még így sem tévedett akkorát, mint azok az európai vezetők, akik már a Krím annektálása után is hittek abban, hogy Putyinnal – aki a belpolitikában nyílt fasizmust, a külpolitikában pedig maszatolás nélküli szovjet nosztalgiát képviselt – egyezkedni lehet.

Fontos kiemelni, hogy a Hazafi tényleg emlékmű – ne is várjunk tőle többet. Felesleges arra számítani, hogy szerzője részletesen beszámol azokról az időkről, amikor Navalnij gyanúsan jó kapcsolatot ápolt az akkor még antiputyinista oroszországi szélsőjobboldallal. (Orbán Viktor erre a kapcsolatra hivatkozva tagadta meg, hogy a Fidesz felálljon egy percre a magyar Országgyűlésben tisztelete jeléül.) De még így is megesik, hogy Navalnij őszintén beszél saját tévedéseiről. Például arról, hogy sokáig nyilvánvaló hazugságai ellenére is demokrata hősként tekintett Borisz Jelcinre és társaságára, és eltekintett attól az apróságtól, hogy az egykori elnök a világ egyik legnagyobb nyersanyagkészletével rendelkező országát pár oligarcha kezére játsszotta át „reform” és „demokratikus átmenet” címén. De azt is elismeri, hogy ekkor még ő is drága autót és könnyen szerzett diplomát akart, ahogy mindenki más. 

Navalnij pere

 
Navalnij egy üvegkalitkában áll perének tárgyalásán Moszkva városi bíróságán 2021. február 2-án
Fotó: MTI/AP/Moszkva városi bírósága
 

A Hazafiban olyan részletességgel rajzolódik ki Alekszej Navalnij portréja, ahogy a napi sajtóban nem jelenhetett meg: ennek az embernek voltak politikai elképzelései, gondolatai az orosz külpolitikáról, és bármilyen meglepő, stratégiát dolgozott ki a korábban még nem teljesen megszilárdult putyini rendszer megdöntésére. Nem kiszolgálója, hanem partnere szeretett volna lenni a Nyugatnak, az afganisztáni háborúban éppúgy látta Oroszország tragédiáját, mint azt, hogy az amerikaiak tevékenységének hozadéka volt az iszlám fundamentalisták felfegyverzése. Miközben ő maga érezhetően vérbeli kapitalista volt, aki piaci versenyt akart látni maga körül. Ezért vágott bele a politikába, ezért szervezett közéleti vitákat Moszkvában, és saját bevallása szerint ezért barátkozott az orosz szélsőjobbal is: vallomása szerint Putyinról már az első pillanatban tudta, hogy ártalmas jelenség országa számára, szerette volna, ha a tőle független politikai szereplők összefogása alternatívát nyújt.

A Hazafi nagy erénye, hogy Alekszej Navalnij jól és kifejezetten szellemesen ír. Szívesen szórakozik saját magán és önmaga fontosságán, egyszerre rajong Tolsztojért és a Rick & Morty című rajzfilmsorozatért, és mintha nem kerülne saját messianisztikus szerepének hatása alá sem írás közben. Sőt, az embernek néha az az érzése, hogy Navalnij botcsinálta szabadságharcos, aki szíve szerint nem is áldozná arra az életét, hogy beszédet mondjon nagy tömegeknek és küzdjön egy rendszerváltásért – csak épp nincs senki más, aki megcsinálná helyette. A legtöbb orosz ugyanis nem annyira bátor, mint ő. Maga Navalnij is morfondírozik azon, hogy ha nincs a csernobili katasztrófa 1986-ban, amikor a kontrollvesztett szovjet vezetés látványosan hazudozott össze-vissza, akkor ő is egy lenne a megalkuvó, de jól élő moszkvai ügyvédek közül.

A könyv személyes történetként is elsőrangú, de érdemesebb tágabb látószögben értelmezni: nem Alekszej Navalnij története, hanem a Szovjetunió utáni Oroszországé. Azé a helyé, ahol politikai-gazdasági vezetők szűk köre még azelőtt visszavette a hatalmat, hogy egyáltalán – történelem során először – a lakosság kipróbálhatta volna, milyen köztársaságban élni. Ebben az egyre szűkülő térben a demokráciát fokozatosan felváltotta a számunkra kényelmetlenül ismerős „szuverenizmus”, amely kezdetben még a demokrácia formáit mutatta, aztán végül Putyin maradt szuverén benne. Ebben az országban most már rossz (tehát a hatalomnak nem tetsző)– szóhasználatért is börtön jár, a homoszexualitást pedig gyakorlatilag kriminalizálták.

Alekszej Navalnij története tipikusan orosz történet, ám a tanulságokat nem csupán Oroszországra vonatkoztathatjuk. Az egyre durvuló hatalmi rendszer, a civil szervezetek befeketítése, az ellenzék besározása, fenyegetése és állami szervek általi zaklatása olyan jelenség, amely már az Oroszországnál demokratikusabbnak vélt világban is trenddé vált – különösen Magyarországon. A könyv olvasása közben nehéz nem arra gondolni, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal az idei évtől milliárdokért gyárt áltanulmányokat a titokzatos, nemzetközi magyarellenes összeesküvésekről, amelyek „végrehajtói” – akárcsak Oroszországban – a potensebb ellenzéki politikusok és a még megmaradt független sajtó képviselői.

Éppen ezért nehéz a Hazafit nyugodtan olvasni. A sok ismerős hangulatú történet, a fokozódó nyomás és a hatalom kisajátításának egyre nyilvánvalóbb jelei miatt túl gyakran merül fel bennünk a gondolat: ne várjuk meg, hogy mi is ide jussunk!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.