Kedves Olvasónk!
A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket.
Alekszej Navalnijról egészen sokáig a legtöbben csak annyit tudtak, hogy ő „Putyin kihívója”, a legnépszerűbb ellenzéki aktivista. Az első stimmelt, az aktivista kifejezés ugyanakkor egyszerűen nem helyes: tavaly február 16-án egy harpi börtöntelepen 47 évesen meghalt Navalnij nem aktivista, hanem
igazi politikus volt, csak hát az igazi politikusokat Oroszországban előbb kizárják a politizálásból, majd ha így is folytatják a pattogást, elüldözik, börtönbe zárják vagy megölik.
Navalnij számára, ha tevékenysége emlékeztetett az aktivizmusra, legfeljebb kényszerpályát jelentett, hogy változatos módokon – taktikai szavazásokkal, utcai akciókkal és a putyini rendszer korrupciójának leleplezésével – támadta a rendszert. Miután elindult Moszkva polgármesteri címéért, eltiltották bármilyen megmérettetéstől. De a népszerűségét ez sem törte meg: az államhatalom ezután novicsokkal mérgezte meg, amiből egy németországi klinikán felépült, és elhatározta, hogy hazatér Oroszországba. Hazatérésekor azonban rögtön letartóztatták és börtönbe zárták.
„Tizenkilenc év maximálisan szigorított fokozatú büntetőtelepen. Az évek száma nem számít. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mint sok más politikai fogoly, én is életfogytiglani büntetést töltök. Ahol az »élet« jelentése lehet az én életem hossza, vagy ezé a rezsimé”
– értékelte az ítéletet a könyvben Navalnij. Olyan rabkórházban kezelték, amit a rabtársak hajlandók voltak azon az áron is elkerülni, hogy felvágják az ereiket. Végül egy éve, 2024 februárjában séta közben rosszul lett és meghalt. De hogy pontosan mi történt, alighanem csak a Putyin-rendszer bukása után tudjuk meg. Az orosz elnök egykedvűen kommentálta politikai ellenfele meggyilkolását. Férje harcát pedig az özvegy, Julija Navalnaja folytatja, aki ellen hazájában már elfogatóparancsot adtak ki.
Az ellenzéki politikus még szabadlábon volt, amikor belekezdett saját memoárjának írásába, amit végül börtönnaplóként folytatott. A Hazafi méltó emlékmű a politikus előtt, aki szinte 19. századi hősként áldozta fel életét a szabadságért. De hiába viccelődött vele többször, hogy akár a könyv megjelenése előtt meghalhat, arra gyanakszunk, komolyan nem számolt ezzel az eshetőséggel.
Navalnij ugyanis – bár talán mindenkinél jobban értette a putyinizmus lényegét –, egy dolgot nem jól gondolt: azt, hogy Putyinnak mindig adnia kell a látszatra, ezért nem csinálhat mártírt az ellenfeléből. Azt, hogy a hírneve megvédi majd a legrosszabbtól.
De még így sem tévedett akkorát, mint azok az európai vezetők, akik már a Krím annektálása után is hittek abban, hogy Putyinnal – aki a belpolitikában nyílt fasizmust, a külpolitikában pedig maszatolás nélküli szovjet nosztalgiát képviselt – egyezkedni lehet.
Fontos kiemelni, hogy a Hazafi tényleg emlékmű – ne is várjunk tőle többet. Felesleges arra számítani, hogy szerzője részletesen beszámol azokról az időkről, amikor Navalnij gyanúsan jó kapcsolatot ápolt az akkor még antiputyinista oroszországi szélsőjobboldallal. (Orbán Viktor erre a kapcsolatra hivatkozva tagadta meg, hogy a Fidesz felálljon egy percre a magyar Országgyűlésben tisztelete jeléül.) De még így is megesik, hogy Navalnij őszintén beszél saját tévedéseiről. Például arról, hogy sokáig nyilvánvaló hazugságai ellenére is demokrata hősként tekintett Borisz Jelcinre és társaságára, és eltekintett attól az apróságtól, hogy az egykori elnök a világ egyik legnagyobb nyersanyagkészletével rendelkező országát pár oligarcha kezére játsszotta át „reform” és „demokratikus átmenet” címén. De azt is elismeri, hogy ekkor még ő is drága autót és könnyen szerzett diplomát akart, ahogy mindenki más.
A Hazafiban olyan részletességgel rajzolódik ki Alekszej Navalnij portréja, ahogy a napi sajtóban nem jelenhetett meg: ennek az embernek voltak politikai elképzelései, gondolatai az orosz külpolitikáról, és bármilyen meglepő, stratégiát dolgozott ki a korábban még nem teljesen megszilárdult putyini rendszer megdöntésére. Nem kiszolgálója, hanem partnere szeretett volna lenni a Nyugatnak, az afganisztáni háborúban éppúgy látta Oroszország tragédiáját, mint azt, hogy az amerikaiak tevékenységének hozadéka volt az iszlám fundamentalisták felfegyverzése. Miközben ő maga érezhetően vérbeli kapitalista volt, aki piaci versenyt akart látni maga körül. Ezért vágott bele a politikába, ezért szervezett közéleti vitákat Moszkvában, és saját bevallása szerint ezért barátkozott az orosz szélsőjobbal is: vallomása szerint Putyinról már az első pillanatban tudta, hogy ártalmas jelenség országa számára, szerette volna, ha a tőle független politikai szereplők összefogása alternatívát nyújt.
A Hazafi nagy erénye, hogy Alekszej Navalnij jól és kifejezetten szellemesen ír. Szívesen szórakozik saját magán és önmaga fontosságán, egyszerre rajong Tolsztojért és a Rick & Morty című rajzfilmsorozatért, és mintha nem kerülne saját messianisztikus szerepének hatása alá sem írás közben. Sőt, az embernek néha az az érzése, hogy Navalnij botcsinálta szabadságharcos, aki szíve szerint nem is áldozná arra az életét, hogy beszédet mondjon nagy tömegeknek és küzdjön egy rendszerváltásért – csak épp nincs senki más, aki megcsinálná helyette. A legtöbb orosz ugyanis nem annyira bátor, mint ő. Maga Navalnij is morfondírozik azon, hogy ha nincs a csernobili katasztrófa 1986-ban, amikor a kontrollvesztett szovjet vezetés látványosan hazudozott össze-vissza, akkor ő is egy lenne a megalkuvó, de jól élő moszkvai ügyvédek közül.
A könyv személyes történetként is elsőrangú, de érdemesebb tágabb látószögben értelmezni: nem Alekszej Navalnij története, hanem a Szovjetunió utáni Oroszországé. Azé a helyé, ahol politikai-gazdasági vezetők szűk köre még azelőtt visszavette a hatalmat, hogy egyáltalán – történelem során először – a lakosság kipróbálhatta volna, milyen köztársaságban élni. Ebben az egyre szűkülő térben a demokráciát fokozatosan felváltotta a számunkra kényelmetlenül ismerős „szuverenizmus”, amely kezdetben még a demokrácia formáit mutatta, aztán végül Putyin maradt szuverén benne. Ebben az országban most már rossz (tehát a hatalomnak nem tetsző)– szóhasználatért is börtön jár, a homoszexualitást pedig gyakorlatilag kriminalizálták.
Alekszej Navalnij története tipikusan orosz történet, ám a tanulságokat nem csupán Oroszországra vonatkoztathatjuk. Az egyre durvuló hatalmi rendszer, a civil szervezetek befeketítése, az ellenzék besározása, fenyegetése és állami szervek általi zaklatása olyan jelenség, amely már az Oroszországnál demokratikusabbnak vélt világban is trenddé vált – különösen Magyarországon. A könyv olvasása közben nehéz nem arra gondolni, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal az idei évtől milliárdokért gyárt áltanulmányokat a titokzatos, nemzetközi magyarellenes összeesküvésekről, amelyek „végrehajtói” – akárcsak Oroszországban – a potensebb ellenzéki politikusok és a még megmaradt független sajtó képviselői.
Éppen ezért nehéz a Hazafit nyugodtan olvasni. A sok ismerős hangulatú történet, a fokozódó nyomás és a hatalom kisajátításának egyre nyilvánvalóbb jelei miatt túl gyakran merül fel bennünk a gondolat: ne várjuk meg, hogy mi is ide jussunk!
