Kedves Olvasónk!
A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket. És élvezik!
Nem volt könnyű dolgunk, de nem is törekszünk arra, hogy megkérdőjelezhetetlen könyvlistát állítsunk össze. Ha már – felsőbb utasításra és államfői ösztökélésre – úgy alakult, hogy a magyaroknak a család az első, a Narancs újságírói ezzel a hívószóval böngészték végig a könyvespolcukat. A legkézenfekvőbb találatokat gyakran mellőztük, így nincs rajta a listán A Buddenbrook ház vagy a Száz év magány. Ellenben igyekszünk meggyőzni az olvasót A kőszívű ember fiairól, és nem felejtjük el az utóbbi évtized két nagy szenzációját, Ferrantét és Knausgård-t. Ha a családot nem választhatjuk magunk, legalább a családról szóló olvasmányokkal legyünk körültekintők!
Emily Brontë: Üvöltő szelek (1847)
A családregényekről talán nem Emily Brontë klasszikusa ugrik be elsőre, hacsak nem a legkevésbé egészséges családokra akarunk gondolni. Van itt minden: vérfertőzés, a családon belüli erőszak legkülönfélébb válfajai, testi és lelki bántalmazás, gyermekek elhanyagolása, alkoholizmus és kimondottan mérgező, az embereket egy életre megnyomorító viszonyok. Már az elején nem lehet érteni, hogy a lepattant Szelesdomb furán mogorva lakói közül kit milyen családi viszony fűz a másikhoz, vagy hogy milyen tragédiák formálták ilyenné ezeket az embereket, és ez igazából a regény végére áll csak össze a különböző visszaemlékezésekből.
Ám akárhányszor is vitték már filmre az Earnshaw-k és a Lintonok egymásba fonódó és drámai történetét, vagy akármilyen abuzívnak is tűnnek mai szemmel a kapcsolataik, a regény még mindig lenyűgöző, és szinte azonnal beszippantja az olvasót. A tragikus sorsok kibogozásának izgalma, a tapintható és egészen ősi szenvedély Cathy és a kakukkfióka Heathcliff között, a mérgező kapcsolatok dinamikája, amelyek egyszerre vonzzák és taszítják a feleket, a zord tájak, a természetfeletti valahogy állandó és megmagyarázhatatlan jelenléte, a lélek legsötétebb zugainak feltérképezése, a bosszú, a kapzsiság, a féltékenység megjelenítése, és a világirodalom egyik legkülönösebb szerelmi története a mai olvasónak is izgalmasak. (Fazekas Zsuzsanna)
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai (1869)
A vármegye urának házában ünnepelnek, éltetik az igaz hazafit, aki nincs ott az asztalnál. Úgy tudják, gyengélkedik, valójában haldoklik, a rendszer is vele együtt. Jókai Mór 1869-es regényében a betegségtől megnyomorodott lelkű Baradlay Kazimir meghagyja feleségének, hogy a gyász után kihez menjen férjhez. Rendelkezik három fia életéről, akiket nem hogy nem szeretett, nem is ismert igazán. Azt akarja, hogy „ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele”. Az asszonynak hányingere van a leendő férjéül kiszemelt adminisztrátor úrtól. Megmutatja, milyen nagyot változhat a világ, ha nem egy rendszer logikájának rendeljük alá magunkat, hanem szeretnénk jobb emberek lenni.
A kőszívű ember fiai felnőttkori élmény. Nagyapám második felesége a szembetegsége miatt már prizmával sem tudott olvasni, ezért nekem adta az Akadémiai Kiadó sorozatában megjelent Jókai-összest. Este hoztam el a könyveket ládában, belelapoztam az elsőbe, és másfél évig Jókait olvastam. Belépés a barlangba, amelyről nem lehet tudni, milyen mély, milyen hosszú – így kell elképzelni ezt a kalandot és a híres szürreális realizmust. Jókai mint túravezető előremegy a sötétségben, belobbantja, megemeli a gázlámpát, megmutat minden részletet, ijesztő árnyékot, olyan szeretettel, mintha mindez az övé volna. És tényleg, ő teremtette. „A teknönc még él, ha az agyvelejét kiveszik; hát egy leányszív még annál is szívósabb?” – olvassuk egy fontos pillanatban. Maga a könyv is ilyen. A Várkonyi-film a legidősebb fiú helyett kivégzett legkisebbiket gyászoló anya sírásával ér véget – a könyv nem, „minden későbbnél van még később”. (Bakos András)
Kosztolányi Dezső: Pacsirta (1924)
„Mennyit szenvednek a gyermekek a szülők miatt, és a szülők a gyermekek miatt” – írja Kosztolányi örök igazságként a Pacsirtában. A Monarchia Magyarországán élő Vajkay család egyhangú életet él, a nyugdíjas szülők legfeljebb csúnyácska öreglányuk miatt aggódnak, akinek még nem akad kérője. Egykor énekelt, ma már úgy viseli becenevét, mint „kinőtt gyermekruhát”, s most éppen nyaralni készül a rokonokhoz, hátha történik valami.
Kinek ne lenne ismerős ez a jellegzetesen közép-európai csendes lemondás? Kosztolányi azt az alaktalan fájdalmat foglalta regénybe, ami ma is százezreket kísér végig, s amely akár egy egész életen át kimondatlan marad. Hát most Vajkay Ákos kimondja, s nem lesz tőle jobb a világ. És miközben a család egyszerre jelenik meg börtönként és óvóhelyként, a regényben felbukkannak a vidék jellegzetes alakjai: a vasutastiszt, a latintanár, a kaszinótag, a patikus, a párbajhős. A Pacsirtával az író nemcsak abbéli vágyát teljesítette be, hogy modern lélektani regényt írjon, hanem a magyar vidéket is megörökítette, ahol a kisváros egyetlen aszfaltos utcáján fojtott vágyak kergetik egymást. (Csabai Máté)
Isabel Allende: Kísértetház (1982)
Allende első regényében minden megvan, amit a dél-amerikai irodalom mágikus realizmusában annyira szeretünk. Generációkon átívelő, szerteágazó családtörténet, az események legfőbb alakítójaként megjelenő szenvedélyes érzelmek, a transzcendens világgal fenntartott folyamatos kommunikáció, ami tulajdonképpen időtlenné, időn kívülivő teszi a cselekményt, valamint az ennek ellenére is végig hangsúlyosan jelenlévő, az elbeszélés szempontjából kortárs és lokális történelem. A Kísértetház így egyszerre válik a 20. századi Chile krónikájává, valamint az ebben a meglehetősen viharos történelmi időben politikailag is kulcsfontosságú szerepet játszó família – természetesen nem kevés fikcióval színesített – családtörténetévé.
Allende édesanyjának, nagymamájának és „a történet többi rendkívüli asszonyának” ajánlja könyvét, aminek cselekményét olvasóként már ezért sem könnyű leválasztani a valóság szövetéről. Persze ez részben szerzői intenció is, mivel Alba, a történet egyik főhőse nagyanyja, Clara és nagyapja, Trueba feljegyzései, beszámolói alapján írja meg a „regényt”. Arról nem is beszélve, hogy egyes szereplők mögött Augusto Pinochet chilei diktátor, Pablo Neruda költő és Salvador Allende alakja is felsejlik, akinek a szerző egyébként másodunokahúga.
A Kísértetház természetesen ezer szállal kötődik Márquez klasszikusához, a műfaj csúcsának tartott Száz év magányhoz. Allende azonban a hasonlóságok és a feltételezhető erőteljes hatás ellenére is képes volt az általa megidézett irodalmi hagyomány keretei között mozogva egyedi világot konstruálni, miközben annak legfontosabb toposzait ugyan megőrizte, de át is átformálta azokat. Az epigonság vádjának pedig szövegszinten is elébe megy a regény, amikor a családja történetén dolgozó Alba a könyv végén felidézi rabtársnői megjegyzést: „»Ha akarod, elmondom az én esetemet, azt írd meg«, biztattak, és nevetgéltek, tréfálkoztak, bizonygatták, hogy minden történet egyforma”. (Bajnai Marcell)
Doris Lessing: Az ötödik gyerek (1988)
David és Harriet fiatal házasok, nagyratörő tervekkel. Óriási házat akarnak, nagy családot, sok gyereket. Mindezt az 1960-as évek Angliájában. Hét esztendő alatt két fiuk és két lányuk születik. A hitelre vásárolt hatalmas ház önfeledt, boldog karácsonyi és húsvéti családi összejövetelek helyszíne, ahol több tíz felnőtt és gyerek gyűlik össze. Mindenki örül a házaspár boldogságának, jóllehet kissé fanyalogva és értetlenkedve fogadják, miért kellett ekkora házat vásárolni, ennyi gyereket vállalni. Az idilli történet akkor vesz nyugtalanító fordulatot, amikor megszületik Ben, az ötödik gyerek. A fiú külseje és jelleme már csecsemőként is furcsa; ellenszenves, hiperagresszív, már-már kegyetlen és félelmetes, minden megnyilvánulásával szétrombolja, tönkreteszi az addig vidám család életét. David idegenkedik tőle, nem ismeri el saját fiának, testvérei elhúzódnak előle, a rokonok látogatásai is elmaradnak – egyedül Harriet tart ki a kezelhetetlen gyerek mellett, míg végre környezete ráveszi: adja intézetbe a fiút. De nem bírja sokáig: érte megy, hazaviszi. Ben újbóli hazaérkezése végképp tönkreteszi a családot: David elhidegül feleségétől, a kamaszodó testvérek kollégiumba, vagy a nagyszülőkhöz menekülnek öccsük elől. David és Harriet fiatalon a boldogságot kereste, a történet végén negyvenöt-ötvenévesen viszont arra ébrednek rá, hogy megőszültek, megöregedtek, megfáradtak. Ott maradt nekik az üres, nagy ház csöndje. A szétesett család. Abban reménykednek, hogy Ben, aki tizenévesen egy lecsúszott alakokból álló bandában találta meg a számára ideális közösséget, talán majd elmegy. A Nobel-díjas írónő könyve azzal fejeződik be, hogy a házaspár magára maradva úgy tervezi, eladják a házat és egy kisebbe költöznek, hátha Ben távollétében a gyerekeik ott meglátogatják őket. A boldogságot, amire annyira vágytak, el kell felejteniük. (Ambrus Vilmos)
Per Petterson: Lótolvajok (2003)
Tényleg el akartak lopni pár lovat, az elbeszélő és Jon, a falu leggazdagabb emberének karámjából. De aztán másképp alakult minden. Jon például véletlenül megölte az öccsét az apja puskájával, az elbeszélő pedig öreg korára úgy dönt, hogy az a legjobb, ha Norvégia keleti felében, a semmi közepén él egy kis faházban.
Per Petterson regénye csodálatos finomsággal, de egyszerű eszközökkel mutatja meg, milyen sérülékeny egy család. 250 oldal elég mindenre: a norvég tájra; a parasztokra, akik forgatják a szénát; a favágókra, akik úsztatják a folyón a fát; férfiakra és nőkre, akiket elhagytak; férfiakra és nőkre, akiket összekapcsolt a hősiesség és az emberség.
Az elbeszélő apja rendkívüli ember, legalábbis a gyerek szemében mindenképpen az. Azt hiszi, ismeri az apját, de rá kell jönnie, hogy fogalma sincs róla, ki is valójában. Azt hiszi, ő a tökéletes ember. Aztán kifog rajta a fakitermelés, mert a fákat rossz időben, rossz ütemben próbálja leúsztatni a folyón. Aztán felbukkan egy nő, aki sokkal több mint az elbeszélő barátjának az anyja. Aztán az apa szó nélkül elhagyja a családját soha vissza nem térve. Ki volt ez az ember?
Az otthon néha annyira biztonságos, mint egy madárfészek, amit egy kölyök a fára mászva pillanatok alatt tönkre tesz és csak nézi, ahogy a szétzúzott tojás lehullik a faágak között. Hogy mi zúzza szét a biztonságot, az már más kérdés: a nácik, a szerelem vagy mindkettő. (F. Szabó Emese)
Karl Ove Knausgård: Harcom-sorozat (2009-2011)
Kevés olyan szerző van, kortárs egészen biztosan, aki annyit írt volna a családjáról valóságközeli módon, mint a norvég sztár. Regényfolyamát fogyasztva szinte biztos, hogy számtalan olvasóban fogalmazódott meg a kérdés, mi lehet a titka, vajon miért érdekes egy középkorú, fehér, középosztálybeli, írói babérokra törő férfi (szenvedés és néha boldog) élettörténetének apró részletei bárki számára. Aki olvasta a Harcom-sorozatot, tudja miről van szó, aki nem, annak példaként említhető, hogy bármely kötet bármely részén előfordulhat a mosási szokás leírása éppúgy, mint a reggelikészítés módja, a bevásárlás nyűge a gyerekekkel, vagy épp a gyerekekkel töltött idő, a meghalt apa élete utolsó időszaka utáni takarítás, egy kirándulásból eredő nyafogások és egyéb banális apróságok. Knausgård elbeszélésében mégis mindez működik. Hogy a személyes varázsa teszi, az elbeszélői zsenialitása vagy hétköznapisága, amivel könnyű azonosulni, a jól szerkesztettség, ízlés dolga. Betekintést nyújt egy vélt vagy valós család életébe, amely épp olyan terhelt, diszfunkcionális, mint bármely problémákkal küzdő. Ahogy Tolsztoj írta az Anna Kareninában: “A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Knausgård boldogsága és boldogtalansága nagyon emberinek hat, ennek oka talán az a sorozat címében is hangsúlyozott küzdés, ami meghatározza a családban betöltött szerepét is. Történetében helytállása, a család mindennapjaiban való részvétele, a gondoskodás, gyereknevelés kiemelt szerepet kap, külön hangsúlyozza, hogy mivel nem másként egyezett meg gyerekei anyjával, evidens, hogy éppúgy ki kell vennie a részét a teherviselésből, mint neki, írói karrier ide vagy oda. De rengeteget ír fiatal koráról, szüleihez fűződő viszonyáról, testvérével való kapcsolatáról, vagy épp arról, hogyan fogadta a szélesebb körű családja, hogy saját életéről és az őt körülvevő emberekről ír. Knausgård családfogalma egészen hétköznapi, az viszont, amit és ahogy ír róla, nagyon úgy tűnik, hogy egyáltalán nem az. (Czenkli Dorka)
Elena Ferrante: Nápolyi kvartett (2011-2015)
Nem tudjuk, ki ő, azt sem, hogy férfi vagy nő, de Elena Ferrante máris kultikus szerzővé vált, mióta jó tíz éve megjelent tetralógiájának első része, a Briliáns barátnőm. A sorozat két ragyogó és intelligens lány, Lila és Lenù barátságát követi nyomon gyerekkoruktól, az ötvenes évek nápolyi szegénynegyedeitől hatvan éven át. A második regényben megbukott házasságokat (Az új név története), a harmadikban (Aki megszökik, és aki marad) pedig a nők előtt megnyílt lehetőségeket látjuk. Az utolsó részben (Az elvesztett gyerek története) Nápoly romlott és korrupt városába is visszatérünk. De nem csupán egy hol lazább, hol szorosabbra fonódó barátság történetei ezek: helyekhez, arcokhoz, a múlthoz fűzött, zavarba ejtően intim viszonyok portréja, és persze a családé, amelyet nem mindig a szeretet, sokszor az erőszak vagy a pénz tart egyben. A történetek elbeszélőjének, Elenának legnagyobb fegyvere és erőssége az őszinteség, amivel beszámol azokról a vágyakról, félelmekről és ösztönökről, amit az ember maga elől is elhallgat. Nem véletlenül hasonlítják Ferrantét minduntalan a klasszikus romantikus elbeszélőkhöz. (Csabai Máté)
Kun Árpád: Takarító férfi (2022)
„Amikor gyereket nevelünk, tulajdonképpen egy terápián veszünk részt, jobb, ha tudatosítjuk, hogy önmagunkkal nézünk szembe” – ezt mondta Kun Árpád, mikor a Takarító férfi című regényéről beszélgettem vele. A Boldog Észak és a Megint hazavárunk után e könyv is bőven tartalmaz önéletrajzi elemeket, de nagy szerepet kap benne a fantázia. A Norvégiában élő szerző helyi története egyfajta misztikus autofikció, mely sajátosan beszél a férfiszerepekről, a férfi családban betöltött helyéről, minőségéről. A történetet megismerve nincs ebben semmi skandináv filozófia, alkati kérdés, szocializáció és edukáció hatása, na, meg akarat kérdése, kinek mi a fontos. Mert Kun Árpád magyar viszonylatban a megszokottól eltérően pozícionálja a családban a férfi szerepét, nem különít el férfias és nőies feladatokat a háztartás vagy a gyereknevelés terén. Azt közvetíti indirekt módon, hogy nincsenek kőbe vésett szerepek. Medárdus feleségével és három gyerekével él, épp a negyediket várják, majd úgy alakul, hogy egy barát tragikus halála miatt a negyedik után örökbe fogadnak még egyet. A szociális munkával töltött dolgos hétköznapok egy nap, mikor gyerekeivel majdnem karambolozik, átbillennek, álom és valóság keverékét éli a takarítás mellett regényt író férfi. Megkapó, ahogy a szociális gondoskodás általa gyakorolt formájáról ír a szerző, vagy ahogy a történet szerinti gyerekeit jellemzi, ahogy egy különleges férfibarátságról vall. Talán az a legszebb, ahogy a történetben egyik lánya, Erzsi személyiségéből adódóan másfajta létezését nemcsak, hogy tolerálja, de tiszteletben tartja, segíti is, hogy boldog és önmaga lehessen. (Czenkli Dorka)
