Vannak rég bevett kollektív képzeteink, amelyeknek a jelenben ugyan már nemigen jut szerep, ám amint a múltról gondolkozunk, rögtön magától értetődőnek és nélkülözhetetlennek tetszenek. Ilyen, még csak segédfogalommá sem halványult, masszív idea például a múzsa: a nő, aki a szerelmével vagy akár a puszta létezésével remekművek megalkotására ihleti a férfit. Egyszerűen nincs szívünk megszabadulni ettől az ómódi képzettől, amellyel legelőször mindannyian az irodalomórákon találkoztunk, hogy később aztán művészéletrajzok, filmek és könyvek adjanak újabb tápot romantikus ábrándjainknak.
Az egyik utolsó világhírű múzsa kétségkívül Alma Mahler-Werfel, született Alma Schindler (1879–1964) volt, aki ráadásul további, a jelenben problematikus, de a múlt reprezentációiból elmaradhatatlan fogalmakat is megtestesít az utókor számára. Merthogy Alma egyszersmind femme fatale és „nagy nő” is volt, aki nemcsak három férjét, Gustav Mahlert, Walter Gropiust és Franz Werfelt bódította magába, de úgymond az egész századfordulós, század eleji Bécset is – mely kornak és városnak aztán ugyancsak közkeletű ikonikus alakjává vált. Nem csoda hát, hogy Almának kiterjedt, kis túlzással könyvtárnyi irodalma van, melyből immár több is olvasható magyar nyelven, hiszen az asszony saját visszaemlékezésein (Férjeim, szerelmeim) kívül kezünkbe kerülhet az Alma Mahler, avagy a hódítás művészete, az Alma Mahler, Bécs múzsája, illetve A fekete özvegy című biográfia is.
Az utoljára említett életrajz, a német Oliver Hilmes 2004-es könyve a komolyabb szándékú és egyúttal a félreismerhetetlenül kritikusabb irályú munkák közül való. Hilmes a legkevésbé sem óhajtja korai feminista hősnő gyanánt felmutatni Almát, mint azt például a hajdani francia miniszter és biográfus, Françoise Giroud tette. Ehelyett inkább az asszony egyéniségének és megítélésének ellentmondásosságára irányítja a figyelmünket: Bécs legszebb leányára, a „hatalmas transzvesztitára”, az „igazi madame”-ra, akinek – egyik rövid távú veje, a zeneszerző Ernst Krenek szerint – „a stílusa olyan volt, mintha Wagner Brünhildáját játszaná Strauss Denevérjének színpadán”.
Hilmes életrajzának legnagyobb hozzáadott értéke, hogy a szerző jószerint elsőként publikálta Alma naplóinak bejegyzéseit, a könyv legsokkolóbb újdonsága pedig a legendás művészfeleség teli szájas és minden önreflexiótól mentes antiszemitizmusa. Mahler és Werfel hitvese a bizalmas feljegyzéseiben valóságos zsidófalónak mutatkozott, s ez a mentalitása a társas, sőt a családi életében is érvényesült. Ami egy Woody Allen-filmben jó poénnak számított („gyermekkoromban sokat szenvedtem a szüleim antiszemita megjegyzéseitől”), az Alma és Gustav Mahler leánya, Anna számára maga volt a prózai valóság, már ami az anyai piszkálódásokat illeti. „Kimondhatatlan fájdalom, hogy egy ilyen százötven százalékos zsidót hoztam világra” – írta Annáról a „tigrismama”, aki határozott rokonszenvet táplált magában Hitler iránt, új ismerőseitől pedig még amerikai emigrációjának évtizedeiben is rendre megkérdezte: „Húsom, te nem vagy zsidó, ugye?”
Alma nem kedvelte Mahler zenéjét, sem Werfel írásait, Gropius építészeti törekvései pedig hidegen hagyták, művész kedvesei közül úgy istenigazából csupán Oskar Kokoschka zsenialitását ismerte fel és el. Saját alkotói ambíciói pedig sosem lehettek igazán átütőek, Hilmes sejtetése szerint Alma ezért is híresztelte el már igen korán és valótlanul, hogy Mahler kategorikusan megtiltotta számára a komponálást. Zeneszerzői próbálkozásai mindazonáltal mégis nagyobb figyelmet érdemeltek volna az életrajzírójától, ám a kötetben e téma csak nagyon röviden és teljességgel elnagyoltan jut az olvasó elé. Ehhez képest aránytalanul sok szó esik a kötetben arról, hogy élete során Alma mikor érezte magát boldogtalannak, letörtnek vagy rosszkedvűnek, mely vezérmotívum egy ponton túl az áhítottnál szimplábbnak mutatja Hilmes biográfusi technikáját.
A magyar kiadás a német eredetinél (Witwe im Wahn) jócskán hatásvadászóbb cím alatt jelent meg, ám ezt okvetlenül bocsánatosnak tekinthetjük. Kelenhegyi Andor máskülönben gördülékeny és szakszerű fordítása azonban akár burkolt gyászjelentésnek is olvasható: az amely vonatkozó névmás mellőzése ugyanis ebben a kötetben már e hasznos szócska kihalásának végstádiumát jelzi. A néhány apróbb tárgyi botlás közül a legzavaróbb a 302. oldalon olvasható, ahol is Heinrich Mann és Golo Mann között apa-fiú viszonylatot jelez a szöveg.
Fordította Kelenhegyi Andor. Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2019, 424 oldal, 4290 Ft
