Jó Don Giovannit vagy Rigolettót ezerfelé találhatunk: lemezen és DVD-n, a térben utazva és az időben visszaugorva egyaránt. Erkel operáival egészen más a helyzet, hiszen ezek csak nekünk, magyaroknak fontosak – már ha fontosak egyáltalán, mert ezzel kapcsolatban bizony számos jel szerint van helye némi kételynek.
Hat szobabelső bukkan fel gyors egymásutánban a teljes sötétségből, később ezeket váltakozva látjuk majd. Vagy épp szinte végtelenítve suhannak el egymás után. Mire beleszédülnénk, megállítják a forgószínpad pörgését, rövid jelenet következik. Hamar vált a kép: mintha különálló kisfilmek peregnének. Másfél óra után eszmélünk rá: egyetlen, hosszúra nyúlt klipet láttunk.
Egy szóval sem említette senki az ukrajnai háborút: mintha az elménk ellenállna a párhuzamok (hangos) végiggondolásának. A valóság árnya így is nyomasztóan telepedett rá a Káva legújabb, felnőtteknek szánt komplex színházi nevelési előadására.
Szabó Réka, Szász Dániel és Peer Krisztián írt Boldizsár Ildikó meseterápiás módszerétől inspirálva meseszerű történetet – Boldizsár konzulensként segítette a munkát, Márkos Albert pedig zeneszerzőként s a csellójával. Hibrid műfajú előadás, ahol a tánc, a szöveg és a zene egyenrangú. Szabóék személyes élményekből kiinduló elakadástörténetekkel közelítik meg a kiégés jelenségét.
Szobor, amelyet ledöntöttek, szobor, amelyről átnevezés után csak a feliratot szedték le, szobor, amely miatt a közelmúltban szakértői véleményt cenzúráztak majd hamisítottak, szobor, amelynek a háta mögött lebontottak és felépítettek egy stadiont: ezek a köztéri alkotások a főszereplői az egy estén játszott két előadásnak.
Hód Adrienn másodszor dolgozott koreográfusként a brémai Unusual Symptoms társulattal; első közös munkájuk két éve a Coexist volt, annak a társadalmi párbeszédre késztető koreografikus megközelítésnek a szellemében, amellyel Hód az elmúlt bő tíz évben a saját társulatával a sokféle társadalmi presszió testekre gyakorolt hatását vizsgálta. A koreográfus személyes történeteket „mesélve” kereste a (fel)szabadulás lehetőségeit.
„Szerelmem, minden, ami minket elválaszt egymástól, ugyanolyan ostoba, mint ezek a felhők, amelyek hol felszállnak, hol megint leszállnak a völgybe. (…) Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, hamarosan megfogjuk egymás kezét, és nem válunk el többé” – írja Camus 1955-ben kelt levelében, több mint tíz év kitartó levelezés után. Hisz neki még a másik? Nehezen hihető.
