Színház

Májusban véget ért a rádiós családregény, amely 1959 óta 2500 epizódon át mesélte-mesketélte egy képzeletbeli, egyszersmind roppant népes família történetét. Visszatekintésünkben e korszakokon átívelő műsorszámot parentáljuk.

Így jött össze - ráadásul visszafelé lett világos: nemrégiben magyar szerzőkkel töltöttem egy hétvégét magyar színházakban; ez utóbbi, mondjuk, természetes.

Rossz memóriájú ember lévén dühödten imádom az idézeteket, a szó szerintieket, a stilárisakat, a színházi palimpszesztet legkivált: semmi bajom tehát azzal a gesztussal, hogy Tasnádi István letörölte a nagy árkus papírról Erdman Öngyilkosát, és ráírta a maga Finitóját, "magyar zombi" alcímmel, versben; és önmagában azzal sincsen semmi bajom, hogy Mácsai Pál rendezése erősen izál: moliére-izál, barokkizál, örkényizál, stilizál, parodizál.

Harmincöt évi ismeretség után meg merte tenni, hogy morbid vicceket meséljen barátja ravatalperformanszán, február 6-án, a Műcsarnokban. A színházcsinálót egy hónappal később elvitte a betegség, ő pedig könyvet írt az emlékére.

Megint egy műhelytitokkal kezdem, de nem a színház, hanem a kritikaírás műhelyéből: majdnem mindegy, hogy számomra mennyire érthető vagy tetszetős vagy könnyű (esetleg mindennek ellenkezője) egy előadás, ha a róla szóló írásban ez nem tud mások számára is világossá válni, tokkal-vonóval, azaz indoklással együtt, megette a fene az egészet. Az írás logikája ugyanis más, mint a színházé - röviden ennyi.

Caligulaként tűnt föl legutóbb a most 32 éves művész. Négy éve a Krétakör tagja, benne is van szinte minden előadásukban. Előtte a Katonában játszott, és persze filmezik is.

Január végén, miután visszajött New Yorkból Budapestre - utoljára, búcsút venni -, Halász Péter megkért, hogy én is mondjak pár szót a Műcsarnokban, ahol február 6-án, hétfő este fölravataloztatja magát, és ahol este 10 órától mindenki elbúcsúzhat tőle.

A magyar színház egyik legnagyobb hatású egyénisége megrendezte önnön gyászszertartását, hogy közösen élhessünk át valamit, amit így még soha.

Az ember nagy útra indul: önmaga, az akar lenni. Mindközönségesen erről szól az élet - és Ibsen Peer Gyntje is. E formátumos ambíció köré a szerző nagy ívű, szerteágazó mesét kerít - ebből színház lehet, optimális esetben.

A 2005. évi irodalmi Nobel-díjat elnyert angol színműíró, rendező, színész, költő, forgatókönyvíró és nem utolsósorban politikai aktivista Harold Pinter alighanem főként drámaírói minőségében, az ötvenes évek végén kezdődő, a hatvanas évek elejéig tartó első korszakának mára már klasszikussá vált darabjaiért kapta e kitüntetést.

Mi a zombi? Pontosabban: mi a zombi ma? Nem szimpla élőhalott, hanem az amerikai psziché elfojtásainak megtestesülése.

A művelődési háznak nevezett, lefüggönyözött ablakú teremben 50 fokos a hőség. A szűk nézőtéren 100-150 ember szorong, levegőt nem lehet kapni az izzadságszagtól. A helyszín Alsószentmárton, Magyarország első kizárólag cigányok által lakott települése, ahol július 15-én a mánfai Collegium Martineum diákszínészei vendégszerepeltek.

Hogy pontosan mi az egész, azt inkább csak sejteni lehet. Németh Gábor színművének címe - Túl az egészen - éppúgy talányos, mint a mű maga.