Film + DVD

Dobok és radírozok - Egy makulátlan elme örök ragyogása és Michel Gondry más munkái

  • - legát -
  • 2004. augusztus 26.

Film

Amikor egy olyan típusú válogatás kerül a kezembe, mint a The Work of Director Michel Gondry, a régi Stones-szám, a The Singer Not The Song jár a fejemben, a pacsirta nem a dal, micsoda ostobaság ilyesmit állítani. Lehet ugyan, hogy Mick Jagger a nagyanyja varrógépére gondolt, ami korántsem lehetett egy Mario Lanza, és akkor oda az elmélet. (Persze ki tudja, azokban a daliás idõkben, a hatvanas években, minden hülyeséget - ahogy a szakmabeliek nevezik - "nótába" kanyarítottak.) Most maradjunk annyiban, "az énekes igenis a dal", és ezzel máris ugrottunk harmincöt évet és megérkeztünk Michel Gondry rendezõhöz: még egy zseniális klipper is csupán szürke eminenciás lehet a szórakoztatóiparban.

A pazar dévédén szinte kizárólag klasszikusokat (reklámfilmeket is!) látunk, de vajon a bennfentes filmbuzikon kívül tudja-e valaki, hogy ezek Gondry-klipek? És ha igen, számít? A szárnyaló fantáziát így is, úgy is

Björk, Beck, a Chemical Brothers

vagy éppen a White Stripes számlájára írjuk, sõt amikor a kriptaszökevény Keith Richards a Mátrixból ismerõs, de annál korábbi látványelemben úszkál (Gondry találmánya!), amikor a Rolling Stones végre a saját képére formálta Dylan Like A Rolling Stone-ját, arra sem mondhatunk mást, mint hogy milyen ötletesek ezek az öreg fiúk.

Azért kár a könnyekért, Gondry már évekkel ezelõtt feljutott a csúcsra, azt írja az újság, "õ a legjobban fizetett reklámfilm- és videoklip-rendezõ", azt is hozzátehetnék, nem ok nélkül. Az ötletekbõl kifogyhatatlan francia úgy hozta vissza a mainstreambe az európai animációs és az optikai játékokkal összefüggõ hagyományokat (no meg a dobszerkó mítoszát), hogy kisfilmjei láttán olyan érzésünk támad, ez az egész retronyomor, ami mostanában körülvesz bennünket, valamiféle felhígított Gondry-koppintás.

A mester viszont már rég máshol jár. Egy darabig biztosan élvezte, hogy szinte minden megnyilvánulását díjesõvel jutalmazza a szakma, ám három éve - Frankie goes to Hollywood - Tim Robbinsszal leforgatta elsõ játékfilmjét, a Libidót. Akkor, mint ahogy most is, a forgatókönyvíró egy másik ügyeletes zseni, Charlie Kaufmann (John Malkovich menet, Adaptáció) volt, ám a mostani produkció ráadásának itt van egy ügyeletes bohóc is, Jim Carrey. Az Egy makulátlan elme örök ragyogása azonban nem valami Maszkhoz mérhetõ

Carrey-ámokfutás,

sõt, mintha az lett volna az elsõdleges cél, hogy megtekinthessük a gumiarcút, amint grimaszok nélküli színészi alakítást nyújt.

Mi kell ehhez? Elsõsorban egy nõ (Kate Winslet) meg egy szokásos édesbús történet, ami Kaufmann-nak köszönhetõen tekeredik, mint valami kakaós csiga. Ha akarom, sci-fi, de valójában melodráma, amit tulajdonképpen Carrey igyekezete, illetve egy meglehetõsen sovány-ka ötlet emel ki a szokásos hollywoodi iszapból.

Nevezzük radírnak. Létezik egy társaság, a Lacuna Inc., azzal foglalkozik, hogy törlik a kuncsaft memóriájából a kellemetlen alakokat. Csak be kell vinni a vonatkozó tárgyi emlékeket egy fõorvos külsejû pofának, aztán pedig jön két hackernek tûnõ hülye, hogy "cut"-olja az illetõt a megrendelõ agytérképérõl. A sikeres mûtét után még anynyi tennivalójuk akad, hogy értesítsék a nemkívánatos személyt: bizonyos esetekben az anyja sem ismer rá.

Carrey is megkapja a maga kis levélkéjét, megunta a nõje, töröltetett, mit tehet ilyenkor, õ is felkeresi a Lacunát. A mûtét során azonban akad egy-két apró malõr, és megindul az a csavarodás, amit borzasztó nehéz lenne elmagyarázni, és amiért általában zseninek kiáltanak ki egy forgatókönyvírót, de itt szó sincs ilyesmirõl. Bármilyen bonyodalom akad, anynyira, de annyira tudható, mire számíthatunk. Ilyenkor kellene a színészi játéknak megmentenie a dolgot, de Carrey és Winslet az ígéretek ellenére sem nyújt emlékezetes alakítást, a többiek pedig (Elijah Wood, Mark Ruffalo, Kristen Dunst, Tom Wilkinson) olyan rutinos versenyzõk, akiket a villamosmegállóban elfelejt az ember. Ami azt illeti, Michel Gondry nevét sem ezért a filmért kell megjegyeznünk.

 

Film: SPI; DVD: EMI

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül.