„Csábít a nagy víz” – Simkó Katalin színész

Körkép a magyar színházról, avagy mese a színésznőről, aki soha nem maradt sokáig egy helyen. Most szabadúszó, a Szkénében próbálja a Rosencrantz és Guildenstern halott Opheliáját.

Magyar Narancs: Alig valamivel a főiskola után komoly szerepet kaptál a Katonában, Ibsen Vadkacsájában, de másban nem játszottál. Nem akartál volna a társulatban maradni?

Simkó Katalin: Nem ajánlották fel, én pedig nem kérdeztem rá. Megtisztelve éreztem magam, és megrémültem, minden energiám erre ment el; nem igazán feszegettem ezt a kérdést. Ha ma lennék ugyanabban a hely­zetben, biztosan tennék egy kísérletet rá. De akkor még nagyon távol állt tőlem, hogy komolyan megmozgassak valamit a saját érdekemben. Ezt is később tanulja meg az ember, amikor rá van kényszerülve.

MN: Azóta sem foglalkoztat, hogy mi lett volna, ha mégis maradsz?

SK: Mostanában gondolkodtam el ezen. És lehet, hogy bizonyos szempontból szerencsés lett volna ott maradni. Nagyon erősen kötődtem érzelmileg ahhoz az előadáshoz, és rajta keresztül a Katonához. Nehezen éltem meg, mikor vége lett. Az egy másfajta út lett volna, de akkor nem lehetett volna részem azokban a nagyszerű dolgokban, amikben így részem volt és van. Akkoriban volt bennem egy lázas érzés, hogy valami rendkívülit, szokatlant és különlegeset kell csinálnom, amit a legtöbben persze a függetlenekkel hoznak összefüggésbe. Azóta kiderült számomra is, hogy nem ennyire élesek a határok, de akkoriban ezt még nem láttam át.

MN: Egy évet Szolnokon is eltöltöttél, Szikora János igazgatásának utolsó évében. Ezek szerint ott sem merült fel, hogy maradj?

SK: Megmondom őszintén, Szolnokról a kez­detektől fogva el akartam jönni. Nagyon rossz hangulat volt, teljesen kétségbeejtő, ijesztő helyzet volt számomra, amit ott láttam. A második félévemben játszottam ott egy Shakespeare-darabban, amivel borzasztóan megbuktam, nagyon rossz voltam. Nem tudtam volna ott semmiben sem megkapaszkodni.

MN: Hogyan kerültél ezek után a Maladypébe?

SK: Tompa Ádám osztálytársam már a társulat tagja volt, ezért én is megjelentem ott előadást nézni. Az egyik büfébeli beszélgetésen mondta Balázs Zoli, hogy örülne, ha én is csatlakoznék, engem pedig nagyon érdekelt az ilyen, értékesnek tűnő műhelymunka. Beletelt egy időbe, amíg összerázódtunk; ők addig egy nagyon zárt közösség voltak, és csak sokkal később jöttem rá, hogy számukra mit jelenthetett, hogy én és még néhányan odakerültünk, mások pedig kikerültek a társulatból. Jobb lett volna, ha ezt rögtön átlátom.

MN: Tényleg alapjaiban más volt a munka ott, mint a kőszínházakban?

SK: Más volt, mint egy beszabályozott rendszerben. Szabálytalanul, bármekkora mennyiségben dolgoztunk – és ez aztán igaz volt a Forte Társulatra is: addig húztuk mindennap, ameddig bírtuk. Így bizonyos esetekben mélyebbre lehet jutni, és intenzívebb is a munka, így azt a gondolkodásmódot, színházi nyelvet lehet képviselni, amit mi akarunk, mert nem kell megfelelni semmilyen külső elvárásnak.

MN: Hogyan kerültél ki a Maladypéből?

SK: Időközben létrejött a Forte, ami vonzott engem az indulásától fogva. És igazság szerint, bár Zolit nagyon értékes színházi alkotónak tartom, aki nagyon jó dolgokra törekszik, már az első munkánk alkalmával azt éreztem, hogy nekünk nincs hosszú közös jövőnk, ez nem az én utam, hiába lett nagyon jó előadás a Leonce és Léna. A második évadban, a Claudio Collovàval való közös munka után – aki egy korábbi workshopja miatt borzasztóan érdekelt, mindenképp maradni akartam az ő Woyzeckjére – Zoli megkérdezte, ki akar még egy évadot maradni, miközben Horváth Csabával (a Forte vezetője – K. B.) is döntésre kellett jutnom. És én nem akartam maradni.

MN: Ha egy rendezővel emberileg nem jössz ki jól, azt hogyan tudod kezelni egy munkafolyamat során?

SK: Munka közben az ember nagyon sok kérdést megszüntet magában: hogy mit akar és mit nem, mire vágyik, vagy mihez van pillanatnyilag hangulata. Azért vagyunk ott, hogy valami jót csináljunk, és magánügy, kinek milyen személyes érzései vannak – biztos, hogy a rendező is szívesebben dolgozik az egyik színésszel, mint a másikkal.

MN: A Forte nagyobbrészt az osztálytár­saidból jött létre. Számít, hogy egy osztály tagjairól van szó? Hiszen Horváth Csaba nem tanított benneteket.

SK: Az egyetemen volt egy közös gondolkodásmódunk a színházról, és ehhez nagyon közel állt az a nyelvezet, amit Csaba képviselt, és ami mostanra egy egészen különleges dologgá nőtte ki magát. Nem hiszem, hogy véletlen, hogy nem más debreceni színészekkel kezdődött a dolog, hanem ezekkel az emberekkel, akik onnan jöttek, ahonnan. Eközben Csaba világa is átalakult attól, hogy egyre többet foglalkozott a prózai színházzal; elkezdte a maga módján vegyíteni azt az addigi táncos világával, és ebből kialakult egy nagyon sajátos színházi nyelv.

MN: Milyen közös gondolkodásmódra utalsz?

SK: Amikor lementem Debrecenbe, és megnéztem A tavasz ébredését, a végén olyan érzésem lett, mintha a színészek, akiket látok, nagyon letisztult áteresztő közegei lennének valami fölöttük lévő erőnek – de ez így túl spirituálisan hangzik. Nem önmagukat akarták érvényesíteni, hanem valami nagyon alázatos önátadás történt, ami révén egy egészen különleges levegő jött létre körülöttük. Talán ez határozza meg azt, amit a színházról gondolnak.

MN: Mi kell ahhoz, hogy ez létrejöhessen?

SK: Csabánál nagyon meg lehet tanulni az alázatot, a fegyelmet és a letisztultságot. Ha ezeken keresztül működteti az ember a dolgot, talán megszületik, amiről beszéltem.

MN: Jelenleg társulati tag vagy a Fortéban?

SK: 2011. október végén – körülményes lenne elmondani, hogy miért – kikerültem a társulatból, és jött egy olyan nehézkes pár hónap, amikor egyáltalán nem voltam a színház közelében; lehet, hogy nem is voltam olyan állapotban, hogy bármi jót tudjak csinálni a színházban, de erre lehetőségem sem volt. Munkát kellett keresnem, és egy játékboltban lettem eladó. Azokban a hónapokban rá tudtam látni az egész színházra kívülről: szörnyű időszak volt, de nagyon fontos dolgokra jöttem rá. Például, hogy mennyire könnyű hirtelen kikerülni a körből, és mennyivel fontosabb nekem a színház, mint gondoltam. Amikor hét óra előtt pár perccel már kilencedik órája álltam a boltban, nehéz szívvel állapítottam meg, hogy nekem nem ez való, hanem valami ta­karásban kéne állnom a színházban. Megláttam, hogyan élnek az emberek, és mekkora hatalmas dolog, hogy megadatott a színház azoknak, akiknek megadatott. Féltem, ­hogyan fogok tudni visszaülni a lóra, de lassanként visszacsorogtam. Több bemutatóm volt a Fortéval, de nem akartam visszalépni a társulati tagsággal járó függő viszonyba. Amikor leg­először kerültem ilyen helyzetbe, nagyon megijedtem, de egy idő után elkezdtem élvezni. Egyrészt veszélyes és kockázatos, másrészt felszabadító, hogy senkinek nem kell elszámolni, senkinek nem kell alámenni, senkitől nem függök.

MN: Nem éreztél ekkoriban sértettséget, hogy miért nincs rád szüksége a szakmának?

SK: Sértettséget nem, inkább szégyenérzetet: valami olyasmit éreztem, hogy akkor nyilván alkalmatlan vagyok. Amúgy is mindig elbizonytalanodom, hogy jól csinálom-e, alkalmas vagyok-e erre az egészre, és ha egy ilyen helyzet előáll, nyilván úgy érzem, hogy nem.
A végletekig paranoiás tudok lenni, és halálra rémülök minden külső visszajelzéstől. Volt olyan időszakom, amikor tudatosan nem olvastam el semmilyen kritikát. Le voltam nyűgözve a Claudio Collovàval végzett közös munkától, éltem-haltam érte, de a közönség és a kritika nem fogadta jól a belőle létrejött előadást; akkora volt a kontraszt a kettő között számomra, hogy azt éreztem, teljesen felesleges az egész. Aztán eltelt másfél-két év, és nem tudom megmondani, hogy miért, de A nagy füzet kapcsán vált újra fontossá számomra a kritika; talán mert nagyon sokan írtak róla. Elkezdtem belelátni, milyen a másik oldal, a kritikaírás. De hogy engem hova so­rolnak, milyen helyi értéken tartanak számon, azt nem tudnám megmondani.

MN: Hogyan kerültél ezek után a Miskolci Nemzeti Színház társulatába?

SK: Nem volt munkám, az előző előtti évadban összesen egy bemutatóm volt, A nagy füzet, így amikor kiderült, hogy Miskolcon volna lehetőségem, úgy döntöttem, hogy belevágok. Biztos és kiszámítható ajánlatnak tűnt, amit ott kaptam.

MN: Nagy döntés volt felhagyni a függetlenséggel?

SK: Inkább attól féltem, hogy bekerülök egy teljesen új, idegen dologba, mindegy, hogy ez kőszínház-e vagy sem – bár természetesen el kellett fogadni egy újfajta rendszert is, ami a kőszínházhoz tarto­zik. De örültem, hogy van munkám, hogy használnak, még ha rengeteget is kell utaz­ni, amire sok pénz és energia elmegy.

MN: Végül egy év után elszerződtél Miskolcról. Miért?

SK: Egyrészt rengeteg egyeztetési probléma volt az egész évadban; nyilván nem lehetett megoldani tökéletesen a pesti szereplést egy ekkora színházzal. És ezzel együtt felhívtak egy pesti darablehetőséggel, amitől nagyon boldog lettem, de nagyon rövid volt a gondolkodási idő, így kialakult egy vagy-vagy helyzet. És végül úgy döntöttem, hogy vállalom, és ezzel megoldódnak az egyeztetési gondok is. De nagy örömömre a jövő évad végén benne lehetek egy új miskolci bemutatóban, és játszom tovább két darabot. Jövőre velem együtt nyolcan válnak meg részlegesen vagy egészen a társulattól; mindenkinek más a története.

MN: Jó érzéssel jössz el Miskolcról?

SK: Ezek a váltások sosem könnyűek, ez a szakma tele van hiúsággal, féltékenységgel, vagy egymás valódi ismerete nélkül tett sommás kijelentésekkel, amit egyre nehezebben viselek. Sok embert megszerettem ott, szerettem bemenni az épületbe; sok mindent nehezen hagyok ott. Ugyanakkor mégiscsak azt érzem, hogy így billen bennem helyre valami, így vagyok nyugodtabb. Van egyfajta szabadságom, és ez nagyon jó érzés. Engem mindig nyomaszt, ha beszorítanak valahová – de ez nem jelenti azt, hogy ne kerülhetnék egyszer csak majd egy olyan helyre, ahol húsz évig ott maradok. Hát, a legjobbkor lépek ki a nagy bizonytalanságba, ilyen színházi élettel, mint amilyen az országban van. De valamiért mégis csábít a nagy víz, úgyhogy kihajózom.