Tranzit

Az egykori MÁV-főműhelyben jártunk, és nem hittünk a szemünknek.

Itt szaladt át az első magyar vonat, később két város is a magáénak érezte, utasforgalma a nagy, budapesti pályaudvarokéval vetekedett. De mint a hazai állomások többségének, neki sem tett jót az öregedés.

Remek kezdés volna azzal nyitni: száz éve nem tudjuk, mitől süllyedt el a Titanic. Csak éppen rohadtul nem igaz.

Innen csak Búvár Kund juthat el könnyűszerrel Hárosra. Esetleg ifj. Schirilla György. Az elnevezés mégsem nélkülözi a logikát, csak győzzük elmagyarázni.

Hóbortos járgány még ma Magyarországon a villanyautó, pedig nagy rá az esély, hogy egyszer mindennapos lesz. 150 km-t tud megtenni egyetlen feltöltéssel, igaz, az körülbelül 7 órát vesz igénybe. Videó

A zöld hasú BKV-szerelvény ugyanúgy megáll itt, mint az "igazi" vonat. De mire megyünk, hova jutunk vele?

Több mint ötven évig nem a vonat, hanem a forgalom állt a Thököly úti vasúti kereszteződésben. A kezdetben Rákosvárosnak, majd Zuglónak elnevezett megállóhely ma az intercity szerelvények menetrendjében is állandó szereplő.

Valószínűleg nincs az országban olyan idegenforgalmi szakember, aki mellőzné a használatát, ha budapesti városnézetéssel bízzák meg. 1870. március 2-án adták át a Budavári Siklót, igaz lassan harminc éve egyszerre akar vadonatújnak és ősréginek látszani.

Áprilisban három hétig a bringásokon tartotta szemét a rendőrség: tizenkétezer rendőr huszonhatezer kerékpárosnál ellenőrizte, hogy megvan-e a szükséges felszerelése, nem ittas-e. Vajon erre van szükség, hogy biztonságosabb legyen a kerékpáros közlekedés? Egyáltalán, mi a titka a boldog és békés bringázásnak?

Télen, amikor lombjukat vesztik a fák, biztosan jobban látszik a monumentális épülettorzó a főút és a völgyben futó villamosvonal között. Tavasz végén viszont akár el is véthetjük a bevezető utat az utcafronttól jó pár méterrel beljebb tornyosuló, első pillantásra értelmezhetetlen monstrum vaskapujához. Leginkább valami stadionfélének tűnik, fedetlen csarnoknak, koncertarénának, amely esetlenül magasodik a sűrű kertek, kicsinosított villák fölé.

Noha a kerékpáros közlekedés a 2000-es évek második felétől látványosan javult, joggal érezhetik az érintettek: szabályok ide vagy oda, "ütni kell" a haladáshoz. A szakemberek tudják, mit kellene tenni, és vannak arra utaló jelek, hogy minden a tervek szerint halad - ám a végén soha senki nem lesz elégedett.

Lassan kétszáz éves lesz a bicikli, amely megszületése óta sokat változott, de már több mint száz éve nagyjából változatlan konstrukcióban működik.

"Tudom, a Nap az másutt szebben ragyog, / Sok itt a füst, a korom és a köd, / De itthon mégis Angyalföldön vagyok, / A Váci út és Lehel út között." Az örökzöldnek ma már nyomát is alig látni, a csörömpölő villamosok és a büdös gyárkémények városrésze az elmúlt húsz évben egyszerűen jellegtelenné vált. Nem mintha ezt az itt élők, pláne az ingatlanügynökök annyira bánnák, de ha végighajtunk a sztrádává változtatott Váci úton, vagy ha csámborogni kezdünk azokban az egykor veszélyesnek mondott utcákban, ahol a szanálásra érett házakra az új építésűek vetnek árnyékot, hamar beláthatjuk: ha valami elveszett az "örök Angyalföldből", az éppen a stílus. Az egykori ipari övezet jelenleg a megsemmisülés, az elhanyagoltság és az újjáépítés között őrlődik, ködös nosztalgia keveredik átgondolatlansággal, rossz ízléssel, rövidlátó gondolkodással.

Komikus látvány, ahogy "útra készen" belenéz a saját kamerájába, miként ezt majd éveken át, különféle egzotikus helyszíneken és társaságokban teszi: napszemüvege feltolva a turbánjára, a térdnadrágba tűrt katonainget széles textilöv szorítja a derekához, sarut visel mezítlábasan, amit azonban lábszárvédő fásli egészít ki. Talán ekkor érkezhetett meg a szembetegsége miatti kényszerű líbiai pihenőhelyére Kazimierz Greger poznani fényképészeti műterméből az akkor nagyszerű újdonságnak számító Contax gép, amellyel a következő öt évben több mint tízezer képet készít többnyire magányos utazása során.