A modern magyar történelem legdrámaibb, egyben legnagyszerűbb korszaka, a reformkor, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc, majd az ezt követő hol önkényuralmi, hol parlamentáris világ nem csupán a polgárosodásról, a magyar kapitalizmus kibontakozásáról szólt, hanem a pusztai betyár figurájának virágkoráról (és letűnéséről) is. A magyar vadkelet pisztolyhősei, baltaforgatói és ostorpattogtatói közül is kiemelkedett (hírnevét és kortársaihoz képest hosszú életét is tekintve) Rózsa Sándor, aki már életében legendává vált. Legutóbb a felelőtlenül újramelegített interetnikus konfliktusok stilizált színterén, a stadionlelátón is felbukkant arcképe, nem véletlenül egy magyar–szerb meccs alatt, és a neki tulajdonított mondás („Ha mindönki úgy tösz, ahogy tönni köll, akkó minden úgy lössz, ahogy lönni köll.”) már a pályán levők biztatására szolgált.
Nagy elődök nyomdokain
Nem Rózsa Sándor (1813–1878) volt a 19. század első hírhedett magyar betyárja, ott volt például Zöld Marci, a Sárrét (Berettyó–Körös-vidék) hírhedt rablója, aki 1816-ban került pandúrkézre, majd statáriális ítélet nyomán 26 évesen a bitóra. Sobri Jóska, a Dunántúl egykori leírások szerint jóképű zsiványa pedig 1837-ben (27 évesen) a katonasággal vívott szabályos ütközetben esett el – az utolsó golyót magának szánta.
Rózsa Sándornak elődeihez és pályatársaihoz hasonlóan gyermekkorától kezdve bitang kemény élete volt: anyja korán meghalt, apját marhalopás miatt agyonverték, egyetlen öccse végül a szegedi börtönben akasztotta fel magát. A későbbi zsiványkapitány kezdetben bojtárként kereste kenyerét, de gyorsan letért az egyenes útról. A neve már 23 éves korában bekerült a bűnügyi aktákba: két társával tehenet loptak, amiért is a szegedi törvényszék másfél évi fogságra és „fertályévenként 25 botok elszenvedésére” ítélte. A 150 botütésnek csak a felét kapta meg, tíz hónap letöltése után megszökött, és saját szavai szerint „szaladó betyár” lett. A hatóságok hajtóvadászatot indítottak utána, de rendre kisiklott a perzekutorok keze közül. 1845-ben kegyelmi kérvényt nyújtott be, mondván: belefáradt a bujkálásba, és szeretne becsületesen élni. Folyamodványát hírhedtsége miatt ekkor elutasították, a mentességet csak 1848-ban, Kossuth Lajostól kapta meg, de már egészen más körülmények között. A népmonda szerint Kossuth Cegléd felé kocsizott, amikor Rózsa Sándor ki akarta rabolni, de Kossuth meggyőzte, hogy inkább az idegen csapatok ellen harcoljon. Ez persze merő mese, a valósághoz nincs semmi köze, az viszont tény, hogy a Honvédelmi Bizottmány 1848. október 13-án amnesztiában részesítette Rózsa Sándort, aki 100–120 felfegyverezett lovassal szabadcsapatot alakíthatott (az alakulat parancsnoka névleg Szerencsey Károly főhadnagy volt; Rózsa „csak” őrmesteri rangban szolgált). Jókai Mór később azt írta, hogy személyesen ő vitte el a menlevelet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
