Visszhang: tévésorozat

Az Usher-ház bukása

Visszhang

Mike Flanagan látszólag újragondolta Edgar Allan Poe lázálomszerű novelláit.

(A Hill-ház szelleme, A Bly-udvarház szelleme, Mise éjfélkor.) Ám inkább groteszk műfajköntösbe öltöztette a Sackler család és a Purdue Pharma okozta opioidjárványt. Előtte megtették már ezt többen is, dokumentarista (Az évszázad bűnténye, All the Beauty and the Bloodshed) és fikciós formátumban is (A gyilkos csodaszer, Dopesick); nem biztos, hogy Flanagan Poe-adaptációjának használ ez a kortárs csavar. A búskomor amerikai író munkássága inkább csak színes utaláshalmaz marad a vállalati és dinasztikus dráma, illetve a rendező védjeggyé vált gyásztematikájának tetején.

A befolyásos és velejéig romlott Roderick Usher (Bruce Green­wood) látszólag mindent elért az életben: névtelen asszisztensből egy gyógyszeripari vállalat vezetői székébe küzdötte fel magát, miközben öt különböző nőtől hat (hasonlóan romlott) gyermeke született. Miközben felfoghatatlan vagyont harácsol össze, csodaszerként reklámozott, függőséget okozó fájdalomcsillapítója százezrek életét követeli. Öregségére keserűen kell fizetnie bűneiért: két hét alatt mind a hat gyermekét elveszíti. A Halál és az elszánt főügyész Dupin (Carl Lumbly) is behajtja Usher tartozásait. Flanagan csak ürügyként használja Poe éjsötét világát, hogy saját történetét mesélje el bűnről és gyászról, s ebbe kissé idegenül tolakszik be az Utódlásból átemelt szatíra és a vérbő groteszk. Greenwood és Lumbly melankolikus kettőse és a barokkos, kaján vérengzések a sorozat ragyogó momentumai közé tartoznak, de Az Usher-ház bukása túlságosan széttartó és paradox módon túl aktuális ahhoz, hogy igazán a bőrünk alá férkőzzön.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)