Ideköti Kurtág Györgyhöz, Eötvös Péterhez és a néhai Simon Alberthez fűződő tanítványi-baráti viszonya, és saját bevallása szerint a Bartók-interpretációban a magyar nyelvvel való ismerkedés segítette.
A nagy zeneszerző három klasszis zongoraversenyéből készült felvételen azonban nem érezzük a hagymás-paprikás alap ízét. Az ősi ihletésű I. zongoraversenyben inkább Stravinsky hatását emeli ki, a II. zongoraverseny is harcias lendülettel szól, még ott is, ahol sok előadó hajlamos ellágyulni. A nevezetes középső tétel vérfagyasztó noktürnzenéje így még a szokásosnál is nyomasztóbb, a zárótétel pedig nehéz, erőltetett menet. Aimard előadásában a III. zongoraverseny, amelyet a Pásztory Dittának szóló dedikáció miatt női koncertnek szokás nevezni, csupa meglepetés. Elsősorban azért, mert míg a legtöbb interpretáció a könnyű nosztalgia fényeit villantja fel benne, Aimard, neoklasszicizmusát kiemelve imponáló kőszobrot farag a muzsikából. A nyitótételt ráérős, szenvtelen szemlélődés jellemzi, a lassú szakasz nyugodt természetportré, míg a fináléban, bár nem nélkülözi a bravúrt, a szólista inkább az imitációs szakasz áttetsző megformálásával nyűgözi le a hallgatót. A koncertfelvételen a San Francisco Symphonyt Esa-Pekka Salonen vezényli. Aligha mondjuk etalonnak, lehet, hogy többen fűszerezetlennek tartják majd: ilyen Aimard kristályos megformálásában az abszolút, tiszta zene.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
