Visszhang: koncert

Benjamin Clementine

Visszhang

Prófétai hang, vagabund külső, mágikus-magnetikus aura.

Benjamin Clementine mezítláb görnyed egy lehetetlenül magas zongoraszéken, és addig püföli a hangszert, amíg el nem szakít egy húrt – nem mindennapi mutatvány az erős, modern hangszereken –, de ez sem veszi el a kedvét attól, hogy később ugyanilyen vehemensen kísérje magát. A ghánai gyökerű, Londonban élő énekes látszólag elemében érzi magát a váratlan helyzetekben, és a maga hol nyájas, hol bumfordi módján mindent megtesz azért, hogy mi is feloldódjunk. Slágerei nincsenek – balladisztikus, olykor operaivá emelkedő dalai ősibb előadótípusokkal, énekmondókkal, vándorzenészekkel, Bob Dylannel, Johnny Cashsel rokonítják –, de elhangoznak a legjobb szerzeményei, a Condolence, az Adios, az I Won’t Complain és a Nemesis. Alighanem hirtelen ötlettől vezérelve vagy húsz percet jammel Seye Adelekan basszusgitárossal, énekel szerelemről, fárasztó anyósokról és szülőségről, közben a közönséget is megénekelteti, amely lassan, de beadja a derekát. Nem meglepő, de megdöbbentő, hogy Kodály országában milyen nehezen nyílnak énekre az ajkak, de szégyenlősségünket tulajdonítsuk annak, hogy Benjamin Clementine orgánumához képest a legtöbben csak zuhanykabin-énekesek vagyunk. Végül körbesétál a nézőtéren, mint egy pap vagy egy táltos, szemügyre veszi a rajongóit. A színészként és modellként dolgozó, kétméteres előadót talán a Dűne második részében látjuk legközelebb.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)