Benjamin Clementine mezítláb görnyed egy lehetetlenül magas zongoraszéken, és addig püföli a hangszert, amíg el nem szakít egy húrt – nem mindennapi mutatvány az erős, modern hangszereken –, de ez sem veszi el a kedvét attól, hogy később ugyanilyen vehemensen kísérje magát. A ghánai gyökerű, Londonban élő énekes látszólag elemében érzi magát a váratlan helyzetekben, és a maga hol nyájas, hol bumfordi módján mindent megtesz azért, hogy mi is feloldódjunk. Slágerei nincsenek – balladisztikus, olykor operaivá emelkedő dalai ősibb előadótípusokkal, énekmondókkal, vándorzenészekkel, Bob Dylannel, Johnny Cashsel rokonítják –, de elhangoznak a legjobb szerzeményei, a Condolence, az Adios, az I Won’t Complain és a Nemesis. Alighanem hirtelen ötlettől vezérelve vagy húsz percet jammel Seye Adelekan basszusgitárossal, énekel szerelemről, fárasztó anyósokról és szülőségről, közben a közönséget is megénekelteti, amely lassan, de beadja a derekát. Nem meglepő, de megdöbbentő, hogy Kodály országában milyen nehezen nyílnak énekre az ajkak, de szégyenlősségünket tulajdonítsuk annak, hogy Benjamin Clementine orgánumához képest a legtöbben csak zuhanykabin-énekesek vagyunk. Végül körbesétál a nézőtéren, mint egy pap vagy egy táltos, szemügyre veszi a rajongóit. A színészként és modellként dolgozó, kétméteres előadót talán a Dűne második részében látjuk legközelebb.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
