Visszhang: koncert

Benjamin Clementine

Visszhang

Prófétai hang, vagabund külső, mágikus-magnetikus aura.

Benjamin Clementine mezítláb görnyed egy lehetetlenül magas zongoraszéken, és addig püföli a hangszert, amíg el nem szakít egy húrt – nem mindennapi mutatvány az erős, modern hangszereken –, de ez sem veszi el a kedvét attól, hogy később ugyanilyen vehemensen kísérje magát. A ghánai gyökerű, Londonban élő énekes látszólag elemében érzi magát a váratlan helyzetekben, és a maga hol nyájas, hol bumfordi módján mindent megtesz azért, hogy mi is feloldódjunk. Slágerei nincsenek – balladisztikus, olykor operaivá emelkedő dalai ősibb előadótípusokkal, énekmondókkal, vándorzenészekkel, Bob Dylannel, Johnny Cashsel rokonítják –, de elhangoznak a legjobb szerzeményei, a Condolence, az Adios, az I Won’t Complain és a Nemesis. Alighanem hirtelen ötlettől vezérelve vagy húsz percet jammel Seye Adelekan basszusgitárossal, énekel szerelemről, fárasztó anyósokról és szülőségről, közben a közönséget is megénekelteti, amely lassan, de beadja a derekát. Nem meglepő, de megdöbbentő, hogy Kodály országában milyen nehezen nyílnak énekre az ajkak, de szégyenlősségünket tulajdonítsuk annak, hogy Benjamin Clementine orgánumához képest a legtöbben csak zuhanykabin-énekesek vagyunk. Végül körbesétál a nézőtéren, mint egy pap vagy egy táltos, szemügyre veszi a rajongóit. A színészként és modellként dolgozó, kétméteres előadót talán a Dűne második részében látjuk legközelebb.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk