Visszhang: koncert

Benjamin Clementine

Visszhang

Prófétai hang, vagabund külső, mágikus-magnetikus aura.

Benjamin Clementine mezítláb görnyed egy lehetetlenül magas zongoraszéken, és addig püföli a hangszert, amíg el nem szakít egy húrt – nem mindennapi mutatvány az erős, modern hangszereken –, de ez sem veszi el a kedvét attól, hogy később ugyanilyen vehemensen kísérje magát. A ghánai gyökerű, Londonban élő énekes látszólag elemében érzi magát a váratlan helyzetekben, és a maga hol nyájas, hol bumfordi módján mindent megtesz azért, hogy mi is feloldódjunk. Slágerei nincsenek – balladisztikus, olykor operaivá emelkedő dalai ősibb előadótípusokkal, énekmondókkal, vándorzenészekkel, Bob Dylannel, Johnny Cashsel rokonítják –, de elhangoznak a legjobb szerzeményei, a Condolence, az Adios, az I Won’t Complain és a Nemesis. Alighanem hirtelen ötlettől vezérelve vagy húsz percet jammel Seye Adelekan basszusgitárossal, énekel szerelemről, fárasztó anyósokról és szülőségről, közben a közönséget is megénekelteti, amely lassan, de beadja a derekát. Nem meglepő, de megdöbbentő, hogy Kodály országában milyen nehezen nyílnak énekre az ajkak, de szégyenlősségünket tulajdonítsuk annak, hogy Benjamin Clementine orgánumához képest a legtöbben csak zuhanykabin-énekesek vagyunk. Végül körbesétál a nézőtéren, mint egy pap vagy egy táltos, szemügyre veszi a rajongóit. A színészként és modellként dolgozó, kétméteres előadót talán a Dűne második részében látjuk legközelebb.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.