A 18. századi kasztrált énekesek rabszolgái voltak a kor zenei intézményeinek, akik testüket is feláldozták a sikerért, ma már elég szépen falzettolni. A harminchárom éves lengyel kontratenor, Jakub Józef Orliński kétségkívül saját műfajának leginkább nagyra becsült előadója, és akkor most még mindig csak az éneklésről beszélünk – hiszen a brékelés és a rúdtánc is elég jól megy neki, csinált is belőle kisebb feltűnést, aminek a PR-csapata örült a legjobban.
Orfeo azonban nem brékel, és a pokolba sem tűzoltórúd vezet. Az Il Giardino d’Amore vadonatúj felvétele Orliński tehetsége köré szerveződik, ő felel a szereposztásért, és a karmester Stefan Plewniak mellett a zenei rendezésből is kivette a részét. Gluck páratlanul hatásos operája a historikusok gyakorlatának megfelelően az 1762-es, olasz nyelvű eredeti verzióban csendül fel, a nyitány a komor témához képest már-már harsány, az Euridice felett szomorkodó kórusban túl nagy a lendület. De minden a helyére kerül, amikor Orfeo énekelni kezd! Szédítő érzelmi hullámvasút Gluck operája, a libretto költői és fájdalmas, és az énekhang egyetlen érzelmet sem akar eltitkolni. De hasonlóan átszellemült a női főszerepet éneklő Elsa Dreisig is. Ranieri de’ Calzabigi, a szövegkönyv szerzője annak idején csúnyán meghamisította az eredeti mítoszt, de ki bánja, hogy ezúttal Ámor győz, és nem Hadész. A fúriák démoni tánca után jobban esik meghallgatni a balett-tételeket meg a himnuszt a szerelem győzelméről, főleg, ha ilyen kecses svunggal játsszák.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
