Az alkotók le sem tagadhatnák, hogy a Mamma mia! című világsiker lebegett a szemük előtt, mégis meglepő a történetszövés igénytelensége, mindjárt – akár a mintául szolgáló musicalben – egy megtalált naplóval indítván a Demjén fénykora, a hetvenes–nyolcvanas évek helyett 1994-be helyezett események sorát. Három lány nyaral a Balatonon, három fiú (egy feltörekvő rockbanda) kalandot keres, egyikük rátalál az igaz szerelemre, de nem lehetnek egymáséi a lány (családjának) társadalmi státusza miatt stb. – mi lehetne még ennél is közhelyesebb és kiszámíthatóbb? Felednénk a laposka sztorit, ha a dalok élnének, de az újrahangszerelt számok előadása is csak legfeljebb korrektnek mondható.
Az ifjabb közönséget Marics Petivel vonzzák be a moziba, nem baj, ha beszédhibás napjaink popsztárja, és egyféle arcot tud csak vágni. A koreográfia minden mozdulatát láttuk már, pontosan azt csinálják a táncosok, amit videóklipek végtelen sorában szoktak, csak nem olyan színvonalon. Maga a produktum esztétikailag nem értelmezhető, mert az üzleti tutira menés tankönyvi esetével állunk szemben. A kockázatkerülés érdekében kizárólag olyan elemeket másol, amelyek valahol máshol már működtek, de az egész olyan, mint az egykor volt kínai Adidas-hamisítvány, az ún. Adios cipő (és társai). Csak ez a „cipő” egymilliárd forintba került.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
