Ez idő alatt Eszter, a kezdő ékszerkészítő nemcsak Bálint iránti vonzalmának természetét, de saját szakmájának szépségeit is felfedezi. Lehet-e önazonosnak maradni egy piaci szabályok szerint működő vállalkozás keretei között? A szépséget, gazdagságot, sokszor személyes történeteket jelképező ékszerek termékek csupán, vagy más műalkotásokkal párbeszédbe léptetve egy kiállítóteremben is megállnák a helyüket? Ezekre a kérdésekre Eszter nem a Bálinttal közösen kidolgozott projektek előkészítése vagy szeszélyes kapcsolatuk alakulása során, hanem a 16. századi Velencébe csöppenve talál válaszokat.
A lendületes történetvezetést csak néha lassítja le egy-egy ékszer vagy drágakő aprólékos leírása. Bár az „időutazásnak” is köze van egy pár rejtélyes módon felbukkanó fülbevalóhoz, illetve egy díszes nyakékhez, az olykor kifejezetten lírai szakaszok után kissé nehezen talál vissza a szöveg a korábbi ritmusához. A tér- és időbeli ugrások közepette a legtöbb jelenet meglehetősen absztrakt marad, ám ez a szaggatottság és töredékesség egy mindvégig tudatos és következetes narratív stratégiát szolgál: nem a vázlatszerű szerelmi történet, inkább annak emlékfoszlányai válnak fontossá. Ezt erősíti a reneszánsz paloták és ötvösműhelyek misztikus világába vezető allegorikus szál is, mely könnyed meseszerűségével a racionális magyarázatok kutatásának kényszere alól is felszabadít.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
