Ebben a filmben Cornel Chiriac műsorvezetőnek ír levelet egy érettségi előtt álló baráti társaság: marháskodó, a szerelemmel ismerkedő, nem csak szüleikkel, de a rendszerrel is kritikus, naiv gyerekek, akik elhiszik, hogy a buliból feltűnően hiányzó osztálytársuk, akinek családját hagyják kitelepülni Németországba, majd egy külföldi újságírónak fogja odaadni a zenei kívánságlistájukat, és nem a titkosrendőrségnek. Amely teljes szigorral csap le rájuk, testi-lelki erőszakot alkalmazva, nemcsak a kamaszok, de családjuk egzisztenciáját is fenyegetve. Írják is az egymást befeketítő „vallomásokat” az egy órával korábban még közösségként létező, megfélemlített egyedek – kivéve a film hősét, Anát (Mara Bugarinról fogunk még hallani), aki üresen hagyja a papírt. Rajta még dolgozni kell kicsit az elhárító elvtársnak (Vlad Ivanov jóakaratú szomszéd és kegyetlen inkvizitor), jobban fenyegetni, kecsegtetni (a korántsem mindenkinek elérhető) egyetemmel, karrierrel besúgásra bírni, aztán megint fenyíteni.
Rég tárult fel ilyen mélységben, hogy mennyire áthatotta a társadalmat a tehetetlen behódolás, amely a legbelső szinteket is eléri (Ana nem tud hova hátrálni, amikor nem csak anyja-apja, de szerelme is elárulja). Megértjük, hogy éppen az ilyen piszlicsáré ügyek révén tudja a mindenkori elnyomó markában tartani nem csak egzisztenciáját, de lelkét is az állampolgárnak. Mások elárulása után könnyebben megy saját magunk elárulása. Ezt nevezték túlélésnek.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
