Kétségbeejtő kafkai helyzet ez eleinte, de aztán a sötét bőrűeket gyűlölő emberekkel is megtörténik ugyanez, és úgy lehet követni döbbenetüket és lelki átváltozásukat, mint ahogyan egy fizikai kísérletet követünk végig egy lassított némafilmen. A brit-pakisztáni írót, úgy látszik, elsősorban az önmagunk iránt érzett undor természete és fejlődése, a kihűlt családi kapcsolatok felmelegedése érdekli. Az, hogy mihez kezd a bajban apa a fiával, anya a lányával, illetve az, hogy mennyire változtatja meg az embert, ahogyan mások viselkednek vele. Foglalkoztatja az összeesküvés-elméletek iránti fogékonyság is, és az, miért teszi ünnepélyessé a hívő arcát a hit, mihez kezd az ilyen ember a csalódással – amiről itt azért lehet tudni, hogy óhatatlanul bekövetkezik. Vannak szép képek: a régimódi edzőteremé a súlyokkal, ahol eredetileg csak egy sötét bőrű ember volt jelen, a takarító, vagy az, ahogyan egy nő a sötétülés közepette kitört zavargások idején barna bőrűvé sminkeli magát – majd letörli, de ez sokáig tart, és piszkos művelet, „mintha egy folyót sterilizálnának egy laboratóriumban”. Szikár, mégis költői próza, mintha Podmaniczky Szilárd hangján szólalna meg magyarul.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
