Egy súlyosan sérült csonka család kamerák számára látni engedett, szokatlan eszközöket használó dokumentumfilmként megvalósuló terápiáját. A szeretetlen, apának alkalmatlan férfival megvert, majd egy bűnöző által (szexuálisan is) kihasznált anya és lányai megadóan tűrik szűkös lehetőségeket tartogató sorsukat Tunézia zsarnoki, de relatíve biztonságos közegében, mígnem az arab tavasz elsöpri a diktatúrát.
A demokrácia azonban az addig kordában tartott iszlám radikalizmus megerősödését is magával hozza. A kamasz lányok ebben látják a kiutat az őket körülvevő értékválságból: az egész testet takaró fekete nikábba öltözve, a legszigorúbb vallási előírásokat követve lázadnak anyjuk kudarcos élete ellen. Aki nem tudja megakadályozni, hogy a két nagyobb lány az Iszlám Államhoz csatlakozzon, egy-egy tömeggyilkos feleségeként.
Khaouter Ben Hania rendezőnő nem egyszerűen elmesélteti a történetet az anyával és két megmaradt, fanatikus ifjúságával leszámoló lányával, de újrajátszatja, újra átéleti velük a múlt fordulópontjait – két színésznőre bízva az elvesztett nővérek szerepét, sőt egy harmadikkal magát az anyát játszatja el: a valóságos anya jelenlétében, és reflexiói mellett. És a színészek is reflektálnak az eljátszott szituációkra, nemegyszer kibeszélve a képből. A reflexió kulcsszó.
A tudatosítás. A megértés szándéka. A szembenézés. Ehhez képest (is) hátborzongató a börtönben készült zárókép, a két tetőtől talpig letakart, néma elítélt közt az egyikük ott, a rácsok mögött nevelkedő lányával.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
