Csakhogy a Ragana esetében semmi sem tűnik olyan nagynak: két fiatal nő, Coley és Maria – akik a vezetéknevüket nem árulják el – gitárral, dobbal és mikrofonokkal bevonult egy templomból átalakított stúdióba Washington államban, hogy elkészítse negyedik albumát. Amelyen Coley és Maria a lehető legpuritánabb hangzással úgy idézte meg az olyan ős-blackmetal nagyságokat, mint a Burzum, hogy közben valahonnan előkerültek a stonerre, a doomra, sőt néha a garázsrockra és a Pixiesre emlékeztető megoldások is. A transzokról, a rendőrségről és a halálra ítélt Amerikáról szóló dalok mérhetetlen nyugalmat árasztanak, miközben soha nem tudhatjuk, hogy mikor jön a végső dühkitörés, amelyben aztán minden benne van, amit 2023-ban „rendszerkritikának” lehet nevezni.
A Desolation’s Flower egyben végighallgatva és számonként is katartikus élmény, egyszerre monumentális, mégis végtelenül személyes. Akármilyen meglepő, azt kell mondani a szándékosan dobozhangzásra, agyontorzított gitárokra és mélyről jövő sikolyokra építő zenekarra, hogy miután aprólékosan kidolgozta stílusát, új albumával végleg be is bizonyította, hogy itt nemcsak érdekes kísérletezésről van szó, hanem a metal eddig még nem hallott haladási irányáról.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
