A 2018-as Sziget-, illetve a tavalyi Reflektor-fellépésük után úgy éreztem, hogy harmadszor is muszáj látnom őket. A Dropkick rajongói valószínűleg kevéssé érdeklődnek az előzenekarok iránt, mert este 7-kor alig pár ember lézeng csak a színpad előtt, így el sem tudom képzelni, hányan látták a negyed 7-kor kezdő Grade 2 fellépését. A keltapunkban utazó fő fellépőhöz képest kissé műfajidegen Shame tagjai is csak maroknyi néző előtt kezdenek játszani, és különösen Charlie Steen viselkedésén szembetűnő, hogy nem érzi magát annyira komfortosan, nem ezt szokta meg. A frontember – szokásával ellentétben – nem válik meg az ingétől, az egész koncertet teljesen statikusan, a mikrofonállvány mögül vezényli le, és a közönséggel sem nagyon kommunikál. Vele ellentétben Josh Finerty basszusgitáros viszont úgy viselkedik, mint aki egy párhuzamos univerzumban épp a Wembley színpadát szántaná fel 70 ezer néző előtt: folyamatosan pörög, egy alkalommal még a védjegyszerű szaltóját is bemutatja, természetesen a hangszerével a nyakában. A vége felé a One Rizla című ellenállhatatlanul nihilista sláger azért megmozgat pár nézőt, a Gold Hole című, szintén remekbe szabott utolsó dalban pedig még egy mini mosh pit is kialakul, négy fő részvételével. A negyvenperces produkció után a zenekar levonul, mi pedig elindulunk kifelé, miközben egyre több Dropkick-rajongó érkezik. Furán néznek ránk.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
