Ez a kötet utolsó szövegeinek egyikében található ironikus jelenet rámutat arra, hogy a kivétel nélkül női témákat feszegető novellákkal kapcsolatban jogosan merülhet fel a kérdés, vajon mennyiben próbálnak tudatosan illeszkedni abba a jól körülhatárolható irodalmi trendbe, amely a nőalakok hitelesnek tekintett ábrázolását erősen köti a mentális problémákkal folytatott küzdelmek leírásához, vagy éppen a transzgenerációs traumák feldolgozásának tárgyalásához.
Ezek a problémák természetesen Az átlátszó nő novelláiban is központi szerepet kapnak, csakhogy a szerző tisztában van azzal, hogy saját elbeszélőjének javaslatát megfogadva könnyen csapdába sétálhat, hogy a megfelelési kényszer vezérelte írások unásig ismételt zsánerdarabokká silányulhatnak. Az idézett részlet éppen arról a tudatosságról árulkodik, amely segít kikerülni e csapdát. Arról nem is beszélve, hogy ilyen keretek között nyugodtan fókuszálhatnak a szövegek saját törekvéseikre, jelen esetben arra, hogy megpróbálják visszafoglalni és élettel megtölteni a kortárs női történetek beszédmódjait. Ezt olykor sikerre is viszik a rövid elbeszélések, amelyek nyelvi sokszínűségükön, illetve jól kidolgozott szimbólumrendszerükön keresztül egyedi hangok sokaságát megszólaltatva univerzális problémákról gondolkodnak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
