A Terézvárosét Fehér Renátó írta meg Kaleidoszkóp címmel, ezt a szöveget dolgozta át Tasnádi István, hogy aztán Vidovszky György utcajelenetekké, performance-okká és interakciók zenés füzérré rendezze. A szöveg kollázsszerűen térképezi fel a városrészt, a nézők pedig, fülhallgatóval a fejükön, másfél órára bekerülnek a történetbe, amelyben apa és fia elindulnak behajtani egy tartozást, a nézősereg pedig a nyomukba ered. Közben az apa bemutatja a fiának a fiatalsága helyszíneit a Jókai tértől a Nyugatiig. Az adóst nem találják, viszont egy rendszerváltás korabeli kiállítást, egy valaha jobb időket megélt hajléktalant és emlékeket igen.
A sétaszínház belülről olyan, mintha egy videóklipben lennénk; a mellettünk elsuhanó ételfutárok, babakocsit toló kismamák is belekerülnek a saját belső mesénkbe. A színészek időről időre összeállnak egy-egy kávéházi vagy pályaudvari jelenetet előadni, és itt vannak a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Iskola drámatagozatos diákjai is, akik együtt idéznek fel fontos eseményeket, a legmegrázóbb ezek közül a West-Balkán szórakozóhelyen lezajlott tragédia. A szürreális séta a Westend pláza megidézett megnyitójával ér véget, és egy igazi közösségi előadásba megy át. Itt jelenik meg az adós is, de hogy miképp, azt tapasztaljuk meg inkább személyesen.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
