A Terézvárosét Fehér Renátó írta meg Kaleidoszkóp címmel, ezt a szöveget dolgozta át Tasnádi István, hogy aztán Vidovszky György utcajelenetekké, performance-okká és interakciók zenés füzérré rendezze. A szöveg kollázsszerűen térképezi fel a városrészt, a nézők pedig, fülhallgatóval a fejükön, másfél órára bekerülnek a történetbe, amelyben apa és fia elindulnak behajtani egy tartozást, a nézősereg pedig a nyomukba ered. Közben az apa bemutatja a fiának a fiatalsága helyszíneit a Jókai tértől a Nyugatiig. Az adóst nem találják, viszont egy rendszerváltás korabeli kiállítást, egy valaha jobb időket megélt hajléktalant és emlékeket igen.
A sétaszínház belülről olyan, mintha egy videóklipben lennénk; a mellettünk elsuhanó ételfutárok, babakocsit toló kismamák is belekerülnek a saját belső mesénkbe. A színészek időről időre összeállnak egy-egy kávéházi vagy pályaudvari jelenetet előadni, és itt vannak a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Iskola drámatagozatos diákjai is, akik együtt idéznek fel fontos eseményeket, a legmegrázóbb ezek közül a West-Balkán szórakozóhelyen lezajlott tragédia. A szürreális séta a Westend pláza megidézett megnyitójával ér véget, és egy igazi közösségi előadásba megy át. Itt jelenik meg az adós is, de hogy miképp, azt tapasztaljuk meg inkább személyesen.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
