A zongora azonban megcsinálja. Az izlandi művész tiszteli a szerzőt, de tudja, hogy halott, ő pedig restaurátor vagy alkotóművész akkor is, ha csak újraalkot: nemcsak azt, hogy milyen dinamikával szóljanak az egyes tételek, hanem a két kéz viszonyait is. Ha tetszetős basszusmenetet talál a bal kézben, kiemeli, ha szép motívumot a középlágéban, azt játssza hangosabban, elvégre ilyen a polifonikus zene, sok szép dallam szimultánba gyúrva. Máskor párbeszédbe állítja a variációk „strófáit”, karaktert ad nekik. Csupa élet az egész, pedig a Goldberg-variációkból készült lemeze nem győzött meg maradéktalanul, túl sterilnek tűnt.
Így élőben azonban egészen magával ragadó. Akkor is, ha olykor sokkal szenvtelenebb, mint megszoktuk, a sorozatot felvezető Aria például, amely precíz és szolid formatervező munkája. Ólafsson előadásában Bach ciklusa egyetlen folyam, olykor azt sem hagyja, hogy a hangszertest zengése elhaljon, már jön a következő variáció. Némelyik úgy szól, mintha először hallanánk, a 25. variáció meghitt, fájdalmas menet, a zárások pedig őrületes tempójúak, érezni, hogy itt magát is kihívja a művész. A végén megint Aria, aztán Ólafsson udvariasan elhárítja a ráadást – mit is játszhatna a Goldberg után, amelyet „tökéletes Naprendszernek” nevez. Megy az öltözőbe Kurtág Györggyel beszélgetni, mert a kedvéért még ő is eljött otthonról.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
