Film: Rántott kard (A Vas Álarcos)

  • - tbs -
  • 1998. április 16.

Zene

Egyszer volt, hol nem volt hivatalos nosztalgiáink messze bűzlő kora, a hatvanas évek. A felejtés a gyalázat szezonja. Amikor von Haus aus tanultuk újra, amit a történelem feltámadása óta, lefekvés előtt kellett volna mesélnünk gyermekeinknek, miszerint prímán lehet élni, ha kerék alá tesznek, a sóskútban is nagy a havaj, csak a gebines ne vizezné a sört, hasonlók. A szomszéd szerzett orkánt százér´ Bécsből, s az alapvetően baloldali (nyilván a pénztárhoz képest) értelmiség a sorok között írt vagy beolvasott. A mozikban szovjet filmeket adtak, meg francia-olasz-spanyol kardozós darabokat a serdületlenebb népeknek.

Egyszer volt, hol nem volt hivatalos nosztalgiáink messze bűzlő kora, a hatvanas évek. A felejtés a gyalázat szezonja. Amikor von Haus aus tanultuk újra, amit a történelem feltámadása óta, lefekvés előtt kellett volna mesélnünk gyermekeinknek, miszerint prímán lehet élni, ha kerék alá tesznek, a sóskútban is nagy a havaj, csak a gebines ne vizezné a sört, hasonlók. A szomszéd szerzett orkánt százér´ Bécsből, s az alapvetően baloldali (nyilván a pénztárhoz képest) értelmiség a sorok között írt vagy beolvasott. A mozikban szovjet filmeket adtak, meg francia-olasz-spanyol kardozós darabokat a serdületlenebb népeknek.

Jött a hetvenes évek, ha lehet, még kínosabb vidék, berendezkedett mindenki az örökkévalóságra, telekre cseréltük a parcelláinkat, a köpenyes-kardozós filmek kimentek a divatból, mintha csak konkrétan egy korcsoportnak csinálták volna őket.

A nyolcvanas éveket elsősorban a naptárnak köszönhettük, hiszen egy épeszű emberiség a hetvenes évek végén a következő menetre már nem jött volna ki. A kardok felületesen összehordott amerikai remake-ekben kerültek újra elő, az érdektelenség legteljesebb jegyében.

Most, hogy ilyen televíziós versenyhelyzet meg ezredvég egyszerre van minálunk, a kereskedelmi dolgozók közepes vehemenciával nyomatják a szombat délutáni sávban ezeket a hatvanas évekből szalajtott, "majd én végiglovaglok a patakparton, aztán lóról ledöföm a régenst" jellegű műemlékeket. Hát, mit mondjak, sokan a nyári szalámit is szerették akkoriban, nagyanyám tudta, mikor jön friss vadász az áfészba. Szóval, nem könnyen nézhető, inkább múzeumi darabok, mára azt is tudjuk, hogyan csinálja a filmgyári zajbrigád a lódobogást.

Mindezen történelmi rövidvágtára azért volt szükségünk, mert itt vizsgált művünk, A Vas Álarcos, finoman szólva is zavarba ejtő alkotás, melyre első megközelítésben illik legalábbis sanda szemmel tekinteni. Egyfelől, hát ámerikai a lelkem. Másfelől fölmerül a kérdés, mit akarsz most, te film, mikor már rég a szociális otthonban lenne a helyed.

Ehhez képest, bátran ki merem jelenteni, A Vas Álarcos finom kis dolgozat. A forgatókönyvíró és rendező (mellesleg az ennél sokkal gyengébb A rettenthetetlen írója, Randall Wallace) felismerte, hogy kardozás-ügyben akad még itt elvarratlan szál. Konkrétan senki nem mondta még ki, hogy ezek a három testőrök mégiscsak rémes népek. Mást ne mondjak, négyen vannak. A Dumas-regényre hagyatkozó film nem mond mást, mint a korábbi hasonszőrű darabok, csak tán kicsit máshogy. Teszi ezt vitathatatlan világsztárok közreműködésével, gondosan megválogatott környezetben, lenyűgöző technikai körülmények között. Mondjuk ki, több mint két órán át roppant szórakoztató módon, egy teljesen érvényes világképet jelenítve meg, mely szerint a régi jelszó, bár hangoztatják eleget, üres transzparens csupán, a dolgok másként vannak.

Egy mindenkiért, mindenki satöbbi, hagyjuk. Testőr testőrre ránt kardot, az igazság minimum behelyettesítő valami, ráadásul a végin elpatkol a balek. És ez így szép.

- tbs -

The Man in the Iron Mask, színes, feliratos, amerikai, 1997, 132 perc; írta és rendezte: Randall Wallace; fényképezte: Peter Suschitzky; szereplők: Leonardo DiCaprio, John Malkovich, Gerard Depardieu, Jeremy Irons, Gabriel Byrne, Anne Parillaud; a UIP-Duna Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.