Magyar Narancs: Remekül tudod utánozni egyik tanárod, Kocsis Zoltán beszédstílusát, hanghordozását. Hány évesen kerültél hozzá, és mi volt a legfontosabb azok közül, amiket tőle tanultál?
Würtz Klára: Tizennégy éves voltam, ő 27. Nem tudok úgy beszélni az életemről, hogy annak Zoli ne legyen fontos része. Tíz évet tölthettem a közelében, és 14-től 17 éves koromig, amikor hivatalosan a növendéke lettem, rengeteget hülyéskedtünk együtt. Amellett, hogy egy korszakos zseni volt, le tudott szállni a mi szintünkre; volt egy kis társaságunk, ahová nagyon szívesen följárt beszélgetni, enni, bolondozni. Élvezte a cukkolást, a provokációt. Mindeközben hallhattuk, ahogy a Parsifal meg a Mesterdalnokok átiratait játszotta sok minden mással egyetemben, ahogy a zenéről, irodalomról beszélt. És ez nekem már szinte gyerekként megadatott. Zoli szerette mondani, hogy ő nem hisz a tanításban, ő a tanulásban hisz. Az biztos, hogy kialakított egy olyan masszív referenciát, amelytől mint egy apakomplexustól, próbálsz menekülni, de egy életen át hat. Amikor egy ilyen kivételes művész tanítványa vagy, kell egy megfelelő védőréteg, a saját egyéniséged védelmében.
MN: Kurtág György, Rados Ferenc és Schiff András is tanított. Róluk milyen emlékeid vannak, mik voltak a legmeghatározóbb útmutatásaik?
WK: Mindegyikük másképp volt zseniális, mindenkinek más volt az üzenete, amit a mai napig emésztek, mert sok mindent sokáig nem értettem. Kurtágnak teljesen mindegy volt, hány éves vagy, ilyesfajta instrukciókat adott: „Gondoljon arra az eufóriára itt ebben a Schubert-frázisban, amit Miskin herceg érez közvetlenül az epileptikus rohama kitörése előtt, miközben a gyilkosa elmenekül – na, játssza így ezt a részt.” Kurtág szenvedélye, spiritualitása, hangigénye páratlan volt. Ahogy az ösztönökhöz viszonyulsz, a gesztusok megfelelő hőfoka volt szerintem az elsődleges nála; hogy képes légy megragadni egy darab indulatrendszerét. Ki tudott borulni azon, ha nem megfelelően indítottuk el a darabot, még mielőtt megszólal az első hang. Arról nem is beszélve, hogy a következő hang hogyan kapcsolódik az előzőhöz. Nem csoda, hogy az ő munkamódszerével akár fél évet is dolgoztunk egy darab expozícióján. Rados, utólag úgy fogalmaznám, egy 18. századi felvilágosodott gondolkodóra emlékeztetett, a gondolkodásnak és a kétkedésnek, az arányérzéknek, az ok-okozati viszonyoknak, a folyamatos kérdésfeltevésnek a megtestesítője. A tépelődő elme, aki folyamatosan cenzúrázza magát és mindent. Persze mindenki a kvalitásról, az útkeresésről, egy mestermű megközelítésének lehető legalaposabb módjairól beszélt. Schiff Andrást azon a történelmi jelentőségű két koncerten hallottam, amikor az emigrációja után először jött Budapestre, és eljátszotta a Wohltemperiertes Klavier mindkét kötetét a Zeneakadémia nagytermében. Hatalmas élmény volt. Akkor tartott egy mesterkurzust is, játszottam neki, és utána meghívott a Végh Sándor által alapított Prussia Cove-i kamarazenei fesztiválra. Zoli pedig annak a koncertező művésznek az ideálját testesítette meg, aki a zenében nem ismer megalkuvást. Olyan jó most az akkori naplójegyzeteimet olvasni, és újra átérezni, milyen elképesztően inspiráló és intenzív időszak volt ez.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
