A mester utóbb valóban így viszonyult első igazi operasikeréhez, a Rienzihez, amely sem hangzásában, sem szerkesztésében, sem pedig – ami tán a legfőbb! – színházi funkcionalitásában nem felelt meg Wagner később deklarált elveinek és művészi gyakorlatának. Az ambiciózus fiatal zeneszerző ugyanis ezt az ötfelvonásos művét még bevallottan a párizsi Nagyopera intézménye és egyúttal a francia nagyopera műfaja felé sandítva alkotta meg, s a Rienzi ennek köszönhetően válhatott – Hans von Bülow találó megfogalmazása szerint – Meyerbeer legjobb operájává.
Az uralkodó kor- és közönségigényeknek ennyire megfelelni vágyó, vagyis – kereken kimondva – divatosnak szánt dalmű, amely nem mellesleg egy friss nemzetközi könyvsikeren alapult, nyilvánvalóan kilógott és ma is kilóg a wagneri kánonból. Bayreuthban nem játsszák, a wagneriánus világegyház hívei nem részesítik kultikus tiszteletben, a „korai mű” tartózkodó megjelölése és a kiforratlanság vélelme pedig tartósan kitakarja az amúgy is hatalmas zenedrámák árnyékában leledző Rienzit.
Jóllehet Cola di Rienzi, a középkori római néptribun Edward George Bulwer-Lytton regénye által romantizált története egész jó kis operává sikeredett! Hatásos, olykor kulisszahasogatóan harsány, csakis a színpadiasságig emelkedett és franciás-olaszos-németes elegyű, fiatalosan nagyot markoló operaüzemi mintadarab a Rienzi – és éppen ez az, amit Wagner utóbb legszívesebben inkább elfeledett volna.
Mindez érzékletessé vált a Budapesti Wagner-napok hiánypótló érdemű, koncertszerű bemutatóján is: az elsőrangú pódiumprodukció és a szünetbeli hallgatói megjegyzések hallatán egyaránt. Merthogy ez tényleg nem olyan Wagner-mű, ez mindenkinek hamar leesett. Akár rögtön a kezdet kezdetén, a fentebb már emlegetett nyitány hallatán, amely persze félreismerhetetlenül felmenője jó pár későbbi, magasztosabb, de legalábbis rafináltabb Wagner-zenekari számnak, ám bájosan bumfordi, katonaindulós hatásvadászata mégis egészen más jegyben áll, mint akár a Tannhäuser nyitánya, akár Az istenek alkonya gyászindulója. Utóbb is ez a „kicsit hasonlít, de mégis nagyon más” érzés uralta az estét: a kórus domináns szerepe, a finálék tumultuózus szerkesztésmódja, de még a címszereplő ötödik felvonásbeli híres slágerimája is – mind-mind más volt. Egy zseniális és sikeréhes fiatal német romantikus zeneszerző munkája, szóval Wagner, mielőtt még Wagner lett volna belőle.
A vezénylő Sebastian Weigle remek arányérzékkel, a hatásosságra való szüntelen szerzői törekvést érvényre juttatva, és mégis biztos ízléssel irányította a Rienzi megszólaltatását. A kitartóan jó formát hallató Nemzeti Filharmonikus Zenekar élén a német dirigens ilyesformán első osztályú idegenvezetőnek bizonyult egy kevéssé vagy épp egyáltalán nem ismert opera felfedeztetésének estéjén. A nagy, de ugyancsak másféle nehézségű címszerepet az amerikai Wagner-tenor, Robert Dean Smith énekelte: rokonszenves és mindvégig stílusos formálással, valamint érthető fogyatkozásokkal és fáradással. Smith ugyanis immár betöltötte a 61. életévét, s habár a vokális teljesítménye ezúttal jóval meggyőzőbb volt, mint 2014-ben, amikor a Miskolci Operafesztiválon vendégszerepelt, azért a hangzásélmény már csak a legjobb pillanatokban idézhette első testközeli Smith-élményünket: azt a Walkür-beli I. felvonást, amelyet 2004-ben hallhattunk tőle, és nem mellesleg Fischer Ivántól és Fesztiválzenekarától.
A naivitásig hősies, az arroganciáig nagylelkű és a kegyetlenségig tisztességes néppárti politikus figuráját mindenesetre életre hívta Smith tenorja és kiállása, és az énekesek többsége ugyancsak hozta a rá kiosztott szerepalakot. A mezzoszoprán Michelle Breedt például a szerelem, a tisztesség és a családi tradíció között őrlődő Adriano nadrágszerepét abszolválta, míg a szoprán Emily Magee mint tántoríthatatlanul önfeláldozó húg, a mind kopárabb hangú basszbariton, Falk Struckmann pedig vasfejű patríciusként töltötte ki a maga szólamát és pódiumjelenlétét. A legnagyobb alakítás alighanem mégis a Nemzeti Énekkaré (karigazgató: Somos Csaba) volt: a lelkes és állhatatlan, dühös és félrevezethető, békére és megváltásra áhítozó, de békétlen és a megváltásra érdemtelen római népet, vagyis az örök népet idézte elénk a kórus formátumos produkciója. Merthogy ez a nép is másmilyen volt, de azért mégis nagyon ismerős.
Budapesti Wagner-napok, Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, június 19.
