„Nem kell annyit pakolni”

Bernáthy Zsiga elektronikus zenész

Édesapja, az éppen 11 éve elhunyt Bernáth(y) Sándor mellett kezdett zenélni, s bár már 28 éve alapember a honi elektronikus tánczenei színtéren, mostanában is meglepő és izgalmas produkciók részese – ezekről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Édesapáddal közös technozenei duótok (Bernathy & Son) 1994 novemberében indult. Először ő mutatott ilyen zenéket neked?

Bernáthy Zsiga: Ez azt hiszem, kölcsönös volt. Én mindig is ilyen számítógépész típus voltam: tíz­éves koromban kaptam egy kis gépet, és bár nem tudtam, hogy mi az, annyira érdekelt, hogy leültem elé, és azóta sem álltam fel. Akkor még elektronikus zenéről szó sem volt, hallgattam a kazettákat, csak olyan zenéket, amelyeket apám mutatott, és azok között rossz nem akadt. Erre mindig ügyelt, és én is próbálom ezt a hagyományt őrizni.

MN: Figyelemmel követted, hogy ő milyen zenéket csinált a kilencvenes évek elejéig?

BZS: A Bizottság a korom miatt kimaradt, de később, amikor már tudatosan hallgattam zenéket, akkor az Anyácska Ezüst Hangja (Matuska Silver Sound) volt az első zenekara, amire már felfigyeltem. Ez nem is csak a zenéről szólt: minden koncert egy performance volt, gyönyörű díszletekkel, amelyeket ő festett saját kezűleg. Rocknak már nem volt nevezhető, de még elektronikusnak sem, habár volt benne dobgép és Commodore 64-es számítógépes zenei alapok. Amikor először kerültem közelebb szintetizátorokhoz, akkor kiderült, hogy meg is tudom szólaltatni őket. Először egy Yamaha DX–7 – mint utólag kiderült, legendás hangszer! – volt az, amelyből már sikerült saját hangokat kihozni. A gépészetben én voltam otthon, apám meg hozta az ötleteket sorra. Először ez csak játék volt a részemről: akkoriban még rendes punk tiné­dzser voltam. Emlékszem, hogy egyik este még buli volt nálunk, másnap beültünk az autóba hármasban, Széll Lacival, apám gyerekkori barátjával, akinek lemezboltja volt Németországban, és mikor kiértünk, gyakorlatilag egy partin találtuk magunkat, amelyet a lemezbolt alatti pincében tartottak. Ment ez a varrógépzene, fura volt, hogy nem volt hozzá szöveg. Hallgattam, táncoltam, közben meglepett, hogy alig isznak alkoholt, nincs egy fekvő részeg sem a sarokban. Következő nap mentünk tovább Berlinbe, egyenesen az 1994-es Love Parade-re, ahol 800 ezren partiztak, táncoltak egyszerre, színes, papagájtarka ruhákban. A következő utunk már egy hangszerboltba vezetett, onnantól kezdve már nem is volt kérdés: eldőlt a sorsunk. Apám is azt mondta: fiam, ezt kell csinálnunk!

MN: Mennyire volt drága mulatság beszerezni minden szükséges berendezést?

BZS: Néhány, már ereklyének számító alap elektronikus hangszerhez szinte ingyen jutott hozzá (például zenekari társától, Mészáros „Sunyó”-tól), de egy igazi TB–303-asra sokat kellett vadásznunk, és végül csak rohadt drágán tudtuk beszerezni.