A nyári uborkaszezon vége felé jelentette be az ATV-ben Szél Bernadett, hogy ő lesz az LMP miniszterelnök-jelöltje. Az utóbbi időben lendületes előadásmódjával és gyújtó hangú beszédeivel kitűnő képviselőnő jelölését láthatóan komoly stratégiai gondolkodás előzte meg, amit nemcsak a profi kampánytanácsadók megkörnyékezése mutat, hanem az is, hogy Szél mennyire felkészülten válaszol a jelölése kapcsán fölmerült újságírói kérdésekre. Előre kigondolt paneleket ismétel az ellenzéki oldalon már elviselhetetlenségig fokozott „káoszról”, az elmúlt 30 év hibáiból tanulni képes és képtelen pártokról, a hatékony föllépéshez szükséges bátorságról és tenni akarásról és így tovább. A Schiffer András visszavonulása óta válaszút előtt álló párt úgy fest, eldöntötte: szakít a szövetségi politikák elutasítására épülő imázsával, és a „megújuló Magyarország” szlogenje mentén ötvözi ökoszociális, Paks-ellenes programját a pártrendszer közös erővel történő megújításának igényével. „Szeretném, ha az LMP képes lenne politikai otthont adni azoknak, akik gyökeres változást akarnak, és nem az elmúlt harminc év hibáit akarják újra elkövetni” – mondja Szél egy friss interjújában.
| ||
Az előbbi idézethez hasonlóan, az elmúlt 27 év politikai kultúrájának megváltoztatási igényével lépett színre év elején a Momentum Mozgalom is – és épp ez az a párt, aminek
Szél jelölése a legtöbb fejfájást
okozhatja. Az LMP és a Momentum ugyanarra a bázisra lőnek: a politikából vagy a régebbi pártokból kiábrándult, jelenleg bizonytalan szavazókra, akik immár sem a Fidesszel nem elégedettek, sem az óellenzék pártjaira nem akarnak szavazni. Most, hogy Botka László kísérlete, amely az MSZP égisze alatt kívánta volna egyesíteni – eleinte nem rossz esélyekkel – ugyanezt a választói csoportot, megbukott, a bizonytalanokért való tolongás főleg erre a két, 5 százalék körüli eredményt önállóan is elérni képes pártra korlátozódik. Ami viszont oka lehet az említett fejfájásnak, az az, hogy egyik párt sincs stabilan a parlamenti küszöb fölött; s bár van elég bizonytalan ahhoz, hogy elvileg mindketten megugorhassák az 5 százalékot, aggódhatnak, hogy az
egyikük talán elszívja majd
a másik elől a levegőt.
A nyilvánvaló megoldás az lenne, ha a pártok nem egymással versengve, hanem közösen, erőiket egyesítve kérnék jövőre a választók bizalmát. Ez az „Új Pólus” néven propagált összefogás-variáció, amely a 2010 utáni pártok – az említettek mellett a Párbeszéd, a Gémesi-féle Új Kezdet és az ötletgazda Együtt – közös indulását képzelné el a régi ellenzékkel, a Jobbikkal és a kormánypártokkal szemben. Azonban, mint a nyilvánvaló megoldásoknak általában, ennek is megvannak a maga buktatói. A fentiek szellemében a kérdés, hogy egy ilyen összefogást hogy fogadnának a bizonytalanok; támogatnák, hogy az új pártok a választások erejére (annál tovább valószínűleg nem) egy tömbbe tömörüljenek, vagy maga az „összefogás” egy olyannyira lejárt brand, hogy nem akarnak már hallani erről? Egy kutatás szerint azok, akiknek már most szimpatikusak az említett pártok, javarészt a szövetségkötést is támogatnák – ez viszont nem árulja el, hogy akiket még a kampány során meg kéne győzni, ők vajon hogy állnak majd egy új összefogáshoz, és azt sem, hogy ha a szövetséges pártok a választások után különválnak, a leendő potenciális szavazóik
szép emlékeket őriznek-e
az együttműködésről, vagy sem.
| ||
Az elemzői ellenvetések csak akkor fontosak, ha legalább az egyik párt osztja őket – a Momentum pedig már jó ideje azon az állásponton van, hogy nem fognak majd össze senkivel. Ilyenformán az Új Pólus erőltetése vagy az összefogásról szóló beszéd egyrészt eredménytelen lesz, és csak energiákat és médiafelületet von el az egyes pártok vízióinak ismertetésétől, másrészt pedig – ha ennek ellenére folytatják – a Momentummal szembeni negatív kampánynak lesz tekinthető az Együtt és a vele talán szövetségre lépő LMP irányából. Az egymás közti feszültség szítása azonban nem érdeke ezeknek a pártoknak, ugyanis van egy nagy, közös érdekük: a választói gondolkodás átalakítása. Ezalatt nem a politikai kultúra már említett, zászlóra tűzött megváltoztatását értem, hanem azt, hogy az emberek ne a bal-jobb felosztás szerinti kétosztatú világnak lássák a politikai teret. Az Új Pólus gondolata több mint egy összefogás-variáció: arról is szólhat, hogy
az LMP és a Momentum nem a balliberális oldal pártjai,
ergo fölösleges azt a kérdést latolgatni, hogy össze kéne-e fogniuk az óellenzéki MSZP-vel és a DK-val vagy sem. Az Új Pólus egy új törésvonal mentén tagolná a magyar politikai teret: nem a bal-jobb (pártos szinonimákkal: demokratikus-diktatórikus, nemzetietlen-nemzeti) tengely mentén, hanem a régiek és az újak, az elmúlt 27 év letéteményesei és az új politikai kultúra képviselői közti határvonallal osztaná két csoportba a pártokat. Az ebben az értelemben vett Új Pólus tagjai így maguk kerülnének a morális értelemben „jó”, a többiek pedig a „rossz” oldalra – egyértelmű választás elé állítva a politikát ezen felosztás szerint értelmező szavazókat.
A kérdés, hogy hogyan tudnák ezt a számukra előnyös narratívát minél szélesebb körben elfogadottá tenni. Mit lehet tenni ahhoz, hogy a választók tényleg az imént vázolt felosztásban gondolkodjanak, nem pedig a jelenleg általános bal-jobb tengely mentén? Ha a pártok nem is működnek egymással együtt – és jó okuk lehet rá, hogy ne tegyék –, összefogás vagy koordinált indulás nélkül is elképzelhető lenne egyfajta „koordinált kampány”. Nem kell ehhez közös kampánycsapat, sőt még látható szervezeti együttműködés sem – a lényeg pusztán az, hogy ugyanazt az üzenetrendszert képviseljék. Hogy az említett pártok hasonló panelekkel kommunikáljanak egy kétszintű narratívát: első szinten azt, hogy
ők az Új Pólus pártjai
(úgyhogy panelszerűen így is hivatkoznak magukra), második szinten pedig, hogy a közös platform, az új politikai kultúra talaján állva is vannak köztük – kulturáltan megvitatható – nézetkülönbségek. Nincs is ebben semmi meglepő, hiszen – a narratíva szellemében szólva – a pártok nem szakpolitikai törésvonalak, bal- és jobboldaliság mentén tagolódnak immár, hanem a politikai stílus, a politikai kultúra, avagy – mint Szél Bernadett mondja – az elmúlt 30 év hibáinak felismerése vagy fel nem ismerése mentén.
Az új politikai
kultúra illusztrálásához pedig
a kormánnyal szembehelyezkedő pozitív kampány mellett szükség van a minél világosabb elhatárolódásra az óellenzéktől is. Az elmúlt 30 év hibáinak újpólusosok általi kivesézése és saját – egymással, nem pedig az óellenzékkel vitázó – megoldások kínálása a választópolgárok minél erőteljesebb bevonásával lehet ennek az egyik eszköze.
