Ez a cikk a 2024. március 14-i Magyar Narancsban megjelent írás bővített változata.
Míg a 2000-es évek elején csak pár tucat indonéz ember élt és dolgozott hazánkban, mára meghaladja számuk a 2 ezer főt. Túlnyomó többségük vendégmunkás – családjukat hátrahagyva próbálkoznak az otthoniak terhein enyhíteni, és gyermekeiknek jobb jövőt biztosítani. A külföldi, így a magyarországi állásokra is legtöbbször indonéziai toborzóirodák közvetítésével érkeznek. Ezek a leendő munkavállaló számára kétéves munkaszerződést kínálnak, és bejáratott kapcsolatrendszerükön keresztül minden szükséges dokumentumot beszereznek a nagy úthoz. A leggyakrabban európai munkaerő-kölcsönzők számára verbuválnak, s velük állnak szerződéses viszonyban; ez utóbbiak a célországban intézik a beutazáshoz és munkába álláshoz szükséges okmányokat. Megérkezésekor a munkavállaló a helyi kölcsönzővel köt munkaszerződést, ez a cég lesz a munkáltatója, onnan kapja a fizetését is. E vállalkozás dolga, hogy a friss munkaerőt a kint meghirdetett és oly áhított állásra kikölcsönözze. A dolgozó ekkor kapja meg a munkaszerződéshez kötött tartózkodási engedélyét is.
Ám ez a folyamat számos csapdát tartogat a vendégmunkás számára.
Lépre csalva
A bajok már a kibocsátó országban kezdődhetnek. Az, hogy a helyi toborzócég a külföldi álláslehetőségért, a közvetítésért és az ezzel járó adminisztráció intézéséért pénzt kér a leendő munkavállalótól is, önmagában még nem skandalum – ha ezt a helyi törvényeknek megfelelően teszi. Ám gyakran előfordul, hogy az álomkondíciókkal csábító toborzó – a helyi jövedelmi viszonyokhoz képest – valóságos vagyont kér a külföldi állásért; a munkavállaló pedig, abban a hiszemben, hogy a hirdetésben megígért magas fizetést kapja meg, nem csak a maga vagy a családja megtakarítását áldozza erre, de kölcsönt is felvesz. Még el sem hagyta az otthonát, már el is indult az adósrabszolgaság felé vezető úton.
S ez csak az első lépcsőfok.
Lapunk több olyan esetről is tudomást szerzett, amikor az indonéziai toborzó nem tájékoztatja egyértelműen az állásra jelentkezőket arról, hogy a hirdetésében bruttó összeg szerepel. A közép-jávai kétkezi munkás számára fantasztikusan magasnak tűnik az ígért 12 millió rúpiás fizetés – ez ma a magyar bruttó minimálbér –, mivel otthon negyedennyit se keres. A túlórák és hétvégi munkanapok pluszdíjazása pedig egyenesen álomszerű a hatnapos munkahetű ország lakójának.
A leendő vendégmunkás a toborzóval kötött szerződésről nem kap példányt, pedig forintban is milliós összegek cserélnek gazdát. Az pedig már az első magyar fizetéskor kézhez kapott bérlapjából derül ki, hogy a dolgozó – akit nem valódi nevén, hanem Arifnak fogunk nevezni – a számára elképzelhetetlenül magas levonások után csak a nettó összeget kapja kézhez (a 177 ezer forintos nettó minimálbér 7,8 millió rúpiának felel meg). Arifot az is meglepetésként éri, hogy nincs mindenhol túlóra meg hétvégi munka – jóllehet, a többletmunka és -kereset lehetősége ugyancsak szerepelt a toborzócég, a Pt Ficotama Bima Trampil ajánlatában. Márpedig ennek híján legfeljebb a minimálbért kaphatja meg, s ismereteink szerint a legtöbb esetben épp ez történik. Az általunk látott, meglehetősen lakonikus munkaszerződésekben ráadásul a minimál órabér szerepel. Arifnak és társainak se a bérezése, se a pozíciója nem fog változni két éven át, függetlenül attól, hogy hogyan teljesítenek. Több fizetés kizárólag túlórákkal, a ledolgozott órák számának növelésével lehetséges – ha a kijelölt munkahelyükön van rá lehetőség, és ha ezt nekik kínálják fel.
Magyarországon a legtöbb ágazatban, ahol a vendégmunkásokat foglalkoztatják – a feldolgozóiparban, a mezőgazdaságban, az építőiparban – amúgy is alacsony a bérezés, és még a hazai kölcsönzött munkavállalók esetében is magas a munkavállalói jogok megsértésének kockázata. A kölcsönzött vendégmunkások még inkább kitettek a visszaéléseknek és a kizsákmányolásnak, hiszen nem ismerik a nyelvet, a szokásokat, a jogaikat, nincs stabil státuszuk, nem férnek hozzá hatékony jogorvoslathoz. Túlórákhoz – és ezzel pluszkeresethez – akkor jutnak, ha a belső munkaerő-állomány nem él a lehetőséggel. A munkahelyükön alapvetően hátrányos megkülönböztetésből indulnak, egyenlő bánásmódban nem részesülnek, az azonos versenyfeltételek minimális szintje sem teljesül. A toborzót, miután megkapta a jussát, már nem érdekli sorsuk; a munkaerő-kölcsönzőnek pedig jól jön ugyan minden ledolgozott óra (hiszen többet kap a vállalattól, ahová a munkást kiközvetíti, mint amennyit ő a munkásnak fizet: a különbözet az ő haszna), de az alkalmazásában álló vendégmunkások karrierjét segíteni nem feladata. A kizsákmányolás rendszerszintű, az alapállapot része. Ez a munkaerő-kölcsönző univerzum alapdinamikája – nemcsak Magyarországon, hanem számos további EU-tagországban is.
Róka fogta csuka
És a csapdák sorának koránt sincs vége.
Lapunk tudomására jutott, hogy ez a Magyarországra is toborzó indonéziai munkaközvetítő külön nyilatkozatot írat alá az általa verbuvált munkásokkal arról, hogy az általuk vállalt két évre leadják útlevelüket a magyar munkaerő-kölcsönzőnél vagy a munkavégzésre kijelölt vállalatnál. A jó hír az, hogy egészen biztosan állíthatjuk, hogy a nyilatkozatban szereplő magyar minősített munkaerő-kölcsönző cég határozottan nem veszi el egyetlen munkavállalójától sem az útlevelét, és legjobb értesüléseink szerint más munkáltató sem, tudván, hogy ez súlyos következményeket vonna maga után.
A nyilatkozatban viszont a munkások azt is vállalják, hogy a munkavállalás két évére az összes hivatalos személyes okmányukat letétbe helyezik a Ficotama indonéz irodájában: a születési és házassági anyakönyvi kivonatukat, az iskolai végzettséget igazoló okmányaikat és a családi kártyájukat. (Ez utóbbi tartalmazza az egy háztartásban élő családtagok személyazonosságát, s ez szükséges a személyes adatokkal kapcsolatos ügyintézésekhez, például a lakóhely igazolásához vagy a szociális juttatások igénybevételéhez). Arif a nyilatkozatban kötelezi magát arra is, hogy két éven át – azaz annyi ideig, amíg a munkavállalási vízuma szól – a toborzóval szerződésben álló munkaerő-kölcsönző kötelékében fog dolgozni, s vállalja, hogy ha elhagyja a munkára kijelölt helyét (és ezzel a munkaerő-kölcsönzőt) vagy „elszökik” (értsd: az országból), 5000 euró kártérítést fizet a magyar munkaerő-kölcsönző és az indonéziai toborzó számára. Arif a nyilatkozattal azt is tudomásul veszi, hogy az összeg átterhelhető a családjára.
A nyilatkozat egyértelmű célja, hogy mindenáron megelőzze és megakadályozza a munkás „elszökését” a munkáltatójától, azaz a magyar minősített munkaerő-kölcsönzőtől. (Itt tegyük hozzá: bár munkavállalójának megtartása a magyar munkakölcsönző érdeke is, és a birtokunkban lévő nyilatkozat említi is a magyar cég nevét, nincs tudomásunk arról, hogy a magyar félnek a nyilatkozathoz bármi köze lenne, vagy akár tudna róla.) Arról, hogy mi történik Ariffal, ha azért nem tud – önhibáján kívül – dolgozni és pénzt keresni, mert a kölcsönző nem tudja elhelyezni, a dokumentum semmiféle utalást nem tartalmaz. Arról sem tesz említést a nyilatkozat, hogy ha egy otthon maradt családtagnak szüksége van a dokumentumok bármelyikére valamilyen hivatalos ügyintézés során, mi a teendő.
De vajon mi oka lehetne Arifnak a „szökésre”?
Például a fent sorolt sérelmek: csak kétharmadát kapja meg a beígért bérezésnek, és többletmunkára (következésképp többletkeresetre) sincs lehetősége. Vagy napokig, hetekig nem kölcsönzik ki munkára, adott esetben a munkakölcsönző hibájából – és ilyenkor csak a ledolgozott órákat fizetik ki neki, hisz a szerződése órabérre szól. Arif akkor sem reklamálhat, ha konkrétan éhezik, mert nem kap elég munkát, vagy ha csalárd módon az ő kárára számolják el a ledolgozott és a le nem dolgozott óráit, ahogy zokszó és jogorvoslat nélkül kell tűrnie azt is, ha alantas vagy veszélyes munkavégzésre utasítják. Nem követelhet új munkahelyet a kölcsönzőtől, és nem kereshet másik munkáltatót, új kölcsönzőt sem, hiszen köti az indonéziai toborzónak tett nyilatkozata. Pedig váltani akarna: esetleg azért, mert nagyvárosi akkumulátorgyári munkára szól minden kezében lévő dokumentum, mint az előzetes megállapodás és a szálláshely-igazolás, ám az érkezésekor a reptérről falusi mezőgazdasági munkára szállítják kukoricát zsákolni és tehenészetet takarítani.
Arif, a távol-keleti vendégmunkás nem hétköznapi, egyszerű munkavállaló, hanem jogfosztott, tehetetlen kényszermunkás. Részben a magyar szabályozás teszi azzá, részben a fent ismertetett nyilatkozata: hiszen kizárt, hogy 5000 eurót ő vagy a családja ki tudna fizetni, ahogyan az is, hogy ezt az összeget megkeresse vendégmunkásként és kiváltsa magát.
Ezt a nyilatkozatot indulásuk előtt egy nappal íratták alá Ariffal és társaival. Ekkor már kifizették a toborzónak járó teljes összeget (több mint egymillió forintnak megfelelő rúpiát), és felvették őket a magyar gyári munkahelyükre. Már a kezükben volt a repülőjegy, már önszántukból eladósították magukat az európai állásért – így nem volt más választásuk. Vagy aláírod, vagy nem szállsz fel a repülőre. A nyilatkozatból saját példányt nem kaptak.
Arif és társai tudatában vannak annak, hogy megfosztották őket a szabad mozgástól, a munkahelyváltás szabadságától, hogy adósrabszolgaságba csúsztak, hogy otthon és külföldön is kizsákmányolják őket. Ha megkérdezzük őket, hogy mit szeretnének, két dolgot válaszolnak. Az egyik: dolgozni, és még többet dolgozni, akár a magyar minimálbérért is. Ám leginkább azt sérelmezik, hogy a személyes okmányaikat odahaza túszul ejtették, és elsősorban azokat szeretnék visszakapni. Indonéziában ugyanis észvesztően bonyolult és költséges a bürokrácia. A 270 milliós, több ezer szigetből álló országban szinte minden hivatalos iratnak meg kell járnia a fővárosi hivatalokat; a gazdagabbak lefizetik a megfelelő hivatalnokot gyorsított ügyintézésért, a szegények hosszú hónapokig várnak a sorukra. A tartományi vagy megyei szintű ügyintézéshez, a kérvényezéshez, a beadványok iktatásához is várakoznak, oda is kell utazni több száz kilométerre, ami ugyancsak költségekkel jár. Bizonyos okmányok hiányában – mint az iskolai végzettséget igazoló iratok – még egyszerű gyári munkára sem veszik fel őket, szinte kizárólag építőipari segédmunkásként vagy alkalmi munkásként tengődhetnek.
Az Indonéz Köztársaság alkotmánya által szavatolt állampolgári jogok része a személyazonossági és jogi dokumentumok birtoklásához fűződő jog is. Az indonéz törvények – és a nemzetközi jogi egyezmények, amelyeket Indonézia ratifikált – kimondják, hogy bármilyen állampolgár dokumentumainak visszatartása jogellenes. A külföldön elhelyezkedő indonéz munkavállalók egyik leggyakoribb és visszatérő problémája mégis a személyes okmányaik elkobzása.
Garantált jogfosztottság
A Pt Ficotama Bima Trampil székhelye a főváros, Jakarta egyik körzetében, a hárommilliós lélekszámú Bekasiban van. Weboldaluk nincs, az online térben mégis jelen vannak. A tulajdonos Andrew Pandu Sembiring szívesen számol be videókban birodalmának történetéről, ezekből kiderül, hogy 26 éve foglalkozik munkások külföldre közvetítésével.
A videóban Andrew Pandu Sembiring két szlovák munkaerő-kölcsönzőnek mesél a birodalmáról a házában.
Ahogy Indonézia lépésről lépésre hagyta maga mögött a diktatúrát, és kiépítette nemzetközi kapcsolatait a szomszédos országokon túli világgal, úgy tágult Andrew Pandu Sembiring vállalkozásának felvevőpiaca is. Nyolc fiókirodáján keresztül ma már több kontinens számos országba küld szakképzetlen humánerőforrást. A cégvezető fontos figura Nyugat-Bekasi városrész közösségi életében, ahol a félig-meddig informális helyi önkormányzati hatalmi struktúrában húsz év alatt pénztárnokból alelnöki tisztre emelkedett.
Egy 2005-ös tanulmány egyebek közt épp a Ficotama gyakorlatát vizsgálva jutott arra a megállapításra, hogy a vendégmunkások számára erősen ajánlott a szerződéskötés előtti tájékozódás a jogaikról. Az Antaranews hírportál 2008-ban arról számolt be, hogy egy malajziai szállodába kiközvetített masszőz a vendégmunkásokat segítő indonéziai civil szervezet, a Migrant Care segítségét kérte a hazajutáshoz, mert a fizetéséből csak tengődött, az útlevelét visszatartotta a helyi munkaerő-kölcsönző, és az őt toborzó cég, a Ficotama Bima Trampil az általunk látott irathoz hasonló, 5000 ringgitre (mintegy 400 ezer forint) szóló büntető nyilatkozatot íratott alá vele; s a tetejébe a masszőzt még illegálisan is foglalkoztatták, mert az országban vendégmunkást nem lehet masszőrként alkalmazni. Végül a masszőz és sorstársai csak az indonéz követség közvetítésével kerülték el a büntető szankciókat Malajziában. De a Ficotama a munkaerő-szolgáltatáson túl más üzletágban is kipróbálta magát. Több indonéziai hírportál is beszámolt arról 2019-ben, hogy a kelet-jávai Malang városának lakói tiltakoztak a városvezetés ellen, mert az bizonyos útfelújítási tendereket gyanús cégeknek tervezett leosztani; ezek között volt a Ficotama is.
A többmilliónyi vendégmunkás ügyes-bajos dolgait az indonéz munkavállalók elhelyezésével és védelmével foglalkozó nemzeti hivatal, a BP2TKI intézi. E kormányhivatal feladata lenne a munkavállalók külföldi elhelyezésének adminisztrációja, s elvileg a munkások jogvédelme is. A vízumkérelmek és a kiutazáshoz szükséges okmányok a BP2TKI-n keresztül szerezhetők be, a hivatal weboldalán megjelenő álláshirdetések pedig garanciát jelentenek a leendő munkavállalók számára. A BP2TKI 2010-ben listára tette azokat a toborzó- és közvetítőcégeket és személyeket, amelyekhez a legtöbb visszaélés köthető, és amelyeket különböző szankciókra javasolt. A 47 ilyen vállalkozás között volt a Ficotama is.
Ám ez a jelek szerint nem borította meg a cég üzletmenetét. Miután az indonéz kormány a BP2TKI-n keresztül a kelet-európai munkaerőpiacot is elérhetővé tette állampolgárai számára, a hivatal 2018-ban csak Lengyelországtól 22 300 fő iránti kérelmet fogadott be; az igénylők között felbukkant Szlovákia, Horvátország és Magyarország is. Ebből a tortából szel magának a Ficotama is. A BP2TKI lapzártánkkor 496 szakképesítést nem igénylő magyarországi állást kínált – ebből 81 a Ficotamán keresztül volt elérhető.. (Üvegházakban való munkavégzésre és egyszerű gyári munkára keresnek munkásokat a 232 000 forintos bérért – ez kevesebb, mint a 2023. december 1-jétől hivatalos bruttó minimálbér.) Az 591 szlovákiai álláshirdetésből 91, a 465 csehből 51 volt a Ficotamáé.
Lapzártánk óta ugyanakkor már változott is a helyzet, a jelentkezés folyamatos, elkezdtek betelni a meghirdetett állások. Megszereztük az éppen Magyarországra mezőgazdasági üvegházi munkára induló vendégmunkások listáját, ezen harminc név szerepel, vagyis a biznisz folytatódik, az érkezőkre pedig jó eséllyel ugyanaz a sors vár, mint Arifékra. A Ficotama összesen több száz, ha nem ezernél is több külföldön dolgozó munkavállaló személyes okmányait tárolhatja az irodájában.
Ha – amint arra jó okkal következtethetünk – a Ficotama minden általa toborzott vendégmunkással aláíratja ezt a nyilatkozatot, az nem pusztán magyar, hanem uniós szintű kérdéseket vet fel, és az európai munkaerő-kölcsönző szektor hiányos szabályozására, a harmadik országból érkező munkások alapvető jogvédelmének hiányosságaira utal. Az EU foglalkoztatáspolitikája az oltalmazotti státuszt kapó menekültek integrálására és esélyegyenlőségére fókuszál; a vendégmunkásként érkező, minimálbérre szerződött afrikaiak és ázsiaiak jogait mintha garantáltnak venné azzal, hogy a tagállamok munkaügyi szabályai ugyanúgy vonatkoznak rájuk is, mint az uniós állampolgárokra.
Arról viszont, hogy mi történik akkor, ha a vendégmunkás a kibocsátó országból jogfosztottan, röghöz kötött adósrabszolgaként érkezik az EU területére, semmilyen érvényes irányelv nem fellelhető. A magyar munkaerőpiacon a legkiszolgáltatottabb álláskereső sem tudja felvenni vele a versenyt – amíg ugyanolyan kiszolgáltatottá nem válik, mint ő. Nem véletlenül nem csökken a munkanélküliség. A jogfosztott vendégmunkások nem elveszik a munkát a magyaroktól, hanem bármit megtehetnek velük, és még haza sem tudnak menekülni. És amíg ez így marad, és a minősített munkaerő-kölcsönzés a hiányos szabályozás következtében rendkívül tágra tárt kiskapu lesz, nincs az a vendégmunkástörvény, amely meg tudná védeni a „magyar munkahelyeket”.
Happy end nincs?
Arif és társai a napokban mégis elhagyták Magyarországot. Miután munkáltatójuk, a magyar munkaerő-kölcsönző hosszú hetekig nem tudott munkát biztosítani számukra, keveset dolgoztak, s mert szerződésük minimál órabérre szólt, alig kerestek valamit: Arif nettó 67 322 forintot kapott kézhez februári munkabérként. Ebből kellett volna egy hónapig megélnie és törlesztenie otthoni adósságát. Ő és társai inkább minden kockázatot vállalva, utolsó pénzükön útra keltek, hogy egy másik uniós országban, egy baromfi-feldolgozó üzem alkalmazottaiként folytassák európai kalandjukat. Az órabérükben lényegi változás nincs, de a folyamatos munkaviszonyuk garantált. Elvileg minden uniós okmányuk, amelyeket Magyarországon adtak ki, érvényét veszíti két hét alatt, és nem vállalhatnának munkát többet uniós területen. Ám a tagállamok között nincs összehangolt rendszer a harmadik országból érkező munkavállalók ellenőrzésére, és a gyakorlatban minden, Magyarországon kizsákmányolt ázsiai munkaerőt tárt karokkal fogadnak a szomszédos országok tisztességesebb munkaerő-kölcsönzői és munkáltatói. A Ficotama által gyártott nyilatkozat semmissé tételéhez pedig Arifék az indonéz Migrant Care segítségét kérték – hiszen Európától ilyen segítséget hiába is reméltek volna.
