Egotrip

Vajon milyen lehet négy deci? - kérdem és tartom a tályogos fény felé a Fizetőpincér által asztalomra csapott második fröccsömet, miközben rágyújtok egy cigarettára, vagyis élek elbeszélői teljhatalmammal, melynek erejével könnyedén olyan helyszínre viszem a jelenetemet, ahol az egészségemet vadállati aktivitással védő állami rendeletek még nem tiltják a dohányzást.

"És ez is - mondta Marlow váratlanul - valaha a föld egyik sötét vidéke volt." (Joseph Conrad: A sötétség mélyén)

Nemrégiben némi konsternációt váltott ki egy egyébként nem különösebben revelatív észrevételem, hogy nemzeti tudatunk alapjában véve imperialista és nem nacionalista. Az augusztusi ünnep jó alkalom, hogy erről egy kicsit többet mondjak.

A Zengővárkony-Csönge-mérkőzésen történt.

Ki ne szerette volna már meg nem történtté tenni élete egy-egy pillanatát? Csakhogy erre a való világban sajnos nincs mód: rossz döntéseink, meggondolatlan tetteink nyomasztó terhét életünk végéig viselnünk kell. Kivéve akkor, ha megjelenik egy akadályt nem ismerő Superman, és visszaröpít minket a múltba, hogy helyrehozzuk, amit elrontottunk. Miként most a magyar kormányfő, aki megígérte: újraírja százezrek évekkel ezelőtt kötött devizahitel-szerződését.

Az analitikus etika egyik klasszikus gondolatkísérlete az elszabadult villamos dilemmája (lásd például Judith Jarvis Thomson Killing, Letting Die, and the Trolley Problem c. cikkét 1976-ból).

Meg kellene egyszer írni a Mámor történetét! - kiáltott fel egykor Nietzsche, és vele kiáltok én is, miközben a Fizetőpincér lecsapja az asztalra a harmadik fröccsömet. - Hogy létezik művészet, hogy létezik esztétikai cselekvés és látás, annak elengedhetetlen előfeltétele a Mámor.

Eddigi visszajátszásainkban olyan, rossz gazdaságpolitikai döntéseket kockáztunk ki, amelyek meghozatalakor a rövid távú politikai szempontok diadalmaskodtak a szakmai érvek felett. Volt, amikor a korábbi csodaszer mondott csődöt, és volt, amikor az elméletben kiváló ötlet nem szuperált a gyakorlatban - de valamilyen racionálisnak tűnő magyarázat mindig akadt.

A múlt héten a nem hivatalos cenzúra táján kapirgáltunk, amely a szólásszabadság árnyékában afféle aljnövényzetként tenyészik: megvizsgáltuk, miként tűnt el Táncsics Mihály neve mellől a communisticus jelző az antikvarium.hu honlapján. Most is efféle mikroszkopikus beavatkozással foglalkozunk: egyetlen szó kiiktatásával vagy eltüntetésével kapcsolatos a történetünk. Szereplői részben azonosak a múltkoriéval: a márciusi ifjakkal, Táncsiccsal és a tizenkét ponttal lesz dolgunk ezúttal is.

Miniszterelnökünk nemrég Matolcsy Györgyöt Ludwig Erhardhoz, az 1948 utáni német gazdasági csoda atyjához hasonlította, mondván, mindketten fantaszták voltak és sikeresek. A párhuzam tág teret nyit az asszociációknak, de egy különbség szinte kiveri a szemünket: míg a mostani magyar növekedési modell a politikus Orbán Viktor szellemi terméke, addig az egykori eredményes német gazdasági átalakulás koncepciója a szakemberé, Ludwig Erhardé.

Túszdráma áldozataivá teszi szeretett népét a magyar kormányfő, amikor sorozatosan ujjat húz az Európai Unióval. Számíthat rá ugyanis, hogy még azok az uniós politikusok sem mernek komoly szankciót javasolni Magyarországgal szemben, akiknek a jogérzékét nagyon is bántja kormánya jogtipró magatartása.

Pár hónapja Táncsics (Stancic) Mihály élete és munkássága táján kapirgáltunk. A bátor népbarát egyebek között a sajtószabadság lelkes harcosa és a cenzúra mindenre elszánt ellensége volt, könyvet is közzétett e tárgyban (Sajtószabadságról nézetei egy rabnak, 1844), melyet külföldön, Lipcsében kellett megjelentetnie - a cenzúra aligha engedélyezte volna a cenzúraellenes munka honi kinyomtatását.