DVD

Giordano: Andrea Chénier

Film

Államából maga Platón is száműzte a költőket – ez a saját kezűnek látszó Robespierre-mondat olvasható a függönyön Giordano legsikerültebb operájának tavaly januári londoni előadásán. A jakobinusok által nyaktiló alá küldött poéta történetéhez jól illik e mondat, az 1896-os, úgymond verista operához pedig a nagy kiállítás: akár divattörténeti tanulmányként is megélő jelmezekkel, korhű és érzékien anyagszerű díszletekkel, no és Jonas Kaufmann-nal a címszerepben. A tenor, aki most épp hónapokra lemondani kényszerült minden fellépését, ezen a londoni estén a legjobb formájában mutatkozott meg. A fedettségében is példás művészi-emberi érzékenységet jelző hang mellett a figura is hibátlan: Kaufmann megjelenése helyből hozza a (kora)romantikus költő ideáltípusát, aki itt most nem kizárólag szerelmes és hazafi, merthogy a tenorista pár kis gesztus révén a méltóságában sértett, ám a veszélyben is önérzetes, sőt gunyoros férfit is megláttatja velünk. A két másik főszereplő, Eva-Maria Westbroek (Maddalena) és Želko Lučić (Gerard) jó, helyenként nagyon jó: a kevéssé lányos külsejű szoprán komoly színpadi energiák birtokosa, Lučić kopárrá váló baritonja pedig itt meggyőzőbbnek hangzik, mint az utóbbi években bármikor. A Covent Garden ura, Antonio Pappano ma a két és fél legjobb élő olasz operakarmester egyike, s Giordano megnyerően hatásvadász zenéje hallhatóan igencsak fekszik neki. David McVicar rendezése alázatos és hagyománytisztelő, s olyannyira eleven cáfolata a Regietheater operai alapvetésének, hogy azt öröm nézni. Kisebb név tán meg se engedhetné magának ezt a már-már tüntető visszafogottságot, amely mindeközben mégis életteli figurákat és jeleneteket teremt. Így a konvenciót elfogadva állítja elénk McVicar a gondterhesen pletykáló sza­lon­­abbé vagy az unokáját hadba bocsátó Madelon alakját, a kabinetalakítás lehetőségét kínálva a kis szólamok birtokosainak.

Warner Classics, 2016

alá

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.