Gasztro

Mennyivel izgalmasabb lenne, ha a több ezer éves gyökerekre viszszanyúló kantoni specialitásról, az agyagedényben ropogósra sütött rizsételről, a bo zai fanról írnék. Netán koreai testvéréről, a dolsot bibimbapról. Esetleg az iráni konyha különlegességéről, a tahdeegről, amelynek ékessége szintén az edény alján aranyszínűre sütött rizsréteg. A japán yaki onigiri is a ropogósra sütött rizsen alapul, ehhez az összeállt szusirizst formázzák, majd szójaszósszal kenegetve sütik ragacsos arany színűre.

Szada itt van a szomszédban, egy köpésre Gödöllőtől, ám nem vennénk rá mérget, hogy például a Dél-Budán élő fővárosiak is meg tudnák mutatni a térképen. Pedig érdemes felkeresni, közel van, akad néhány látnivaló (például a Schulek Frigyes tervezte református templom, vagy Székely Bertalan síremléke), és jó időben a vidék is lenyűgöző.

Szex, kiváló ételek, remek borok és színház: ha hátralévő életemet úgy kéne leélnem, hogy ezeken kívül semmiben nem lehetne részem, boldogan és elégedetten hunynám le végül a szemem. Ha nem is egy életre, de egy hosszú estére épp ezekkel szolgál a Krúdy Gasztro Színház vacsoraszínházi előadása Boccaccio Dekameronja alapján (a szex ezúttal csak mint folyton visszatérő téma volt jelen).

A mai Irán, azaz az egykori Perzsa Birodalom a világ egyik legsokszínűbb és legkifinomultabb konyháját tudhatja magáénak. Nem véletlen, hiszen a történelem során számos kulináris behatás épült be gasztronómiájába:

Vannak olyan fővárosi helyszínek, ahol az ember gyomra inkább rándul, mint korog. A Kelenföldi pályaudvar környéke annak ellenére ezek közül való, hogy halmozott tömegközlekedési státusza miatt a táplálkozásban érdekelt szolgáltatóipar (mely nem azonos a vendéglátással) erősen rányomja bélyegét.

A tavaszi tekercs szerintem a világ egyik legjobb találmánya. A műfajon belül egyértelműen a vietnami változat a nyerő, amely még véletlenül sem hasonlít az átlagos kínai gyorsbüfékből ismert, olajos, nehéz, káposztás verzióra. Ez ugyanis vékony, ropogós, tésztáját pedig hajszálvékony rizslap alkotja.

A múlt héten elsirattuk a Nagykörutat, de figyelmünket elkerülte a Nyugati mellett nemrég megépített Eiffel tér nevű közterület, amely vélhetően a 21. század építészetét hivatott reprezentálni. Nem tudjuk eldönteni, hogy jó-e vagy rossz, hogy a pályaudvar nyakszirtjéből kihasított jókora placc és a hozzá tartozó csupa üveg irodaház sokkal kevésbé feltűnő, mint azt méretei indokolnák, a lényeg, hogy úgy simul a körúti állandó szürkületbe, mint egy mindenre elszánt kaméleon.

A Szépművészeti sorozatának múlt csütörtöki alkalmán a gasztronómia volt a hívószó. Legutóbbi látogatásom tumultuózus jelenetei, nézhetetlen-hallhatatlan tárlatvezetései után volt bennem némi szorongás: vajon szeretnék-e belekóstolni mindebbe megint.

Engedjék meg, hogy a következő néhány sorral két fontos dologról próbáljam Önöket meggyőzni! Egyrészt arról, hogy különlegesen, egzotikus kiegészítőkkel főzni néha nem pénz kérdése. Másrészt pedig arról, hogy nem minden hulladék, ami annak látszik.

Kíváncsian várjuk, hogy a huszadik század végén legendásnak mondott helyek közül melyikre tekint ugyanolyan áhítattal az utókor, mint a száz évvel korábbiakra. De vajon a maga idején legendának tartotta-e őket bárki?

Annyi jó, külföldről importált ötletet és koncepciót honosítanak meg itthon a gasztronómia világában is, hogy néha érthetetlen, miért pont a legegyszerűbbekre nem csapott le még senki. Itt van például a szomszédos Bécsben az óriási népszerűségnek örvendő Meierei tej-és sajtbár.

Egy nappal a diáktüntetés után érkezünk a helyszínre, az Egyetem tér nyugodtabb nem is lehetne. Járókelő alig, a félig "sétáló" Kecskeméti utca napsütötte díszburkolatán szikrázik a maradék hó. E késő téli romantikát legfeljebb a jeges széllökések árnyékolják, ám nincs baj, hiszen vendéglátóhelyek serege kínál biztonságos védelmet.