Interjú

"Ennél eretnekebb képet nehéz festeni"

Tátrai Vilmos művészettörténész

Képzőművészet

A Szépművészeti tárlatának megszervezéséről és a bizarrnak tartott barokk sokszínűségéről a kiállítás társkurátorával beszélgettünk.

Magyar Narancs: Caravaggio halálának 400. évfordulója alkalmából számos kiállítást mutattak be a világon. Miben különbözik ez a 2010-es nagy tárlatoktól?

Tátrai Vilmos: Attól, hogy ez nem Caravaggio-kiállítás, hanem lefedi a teljes 17. és 18. századi festészetet.

MN: De tény, hogy Caravaggio a kiállítás húzóneve. Mennyire nehéz egy munkáját kikölcsönözni?

TV: Könnyűnek semmiképpen sem mondható, ráadásul nehezítette a helyzetet egy korábbi olasz botrány, amelyben az egyik olasz múzeum vezetőjét azzal vádolták, hogy indokolatlanul adta kölcsön a munkáit. De így is van köztük legalább három élvonalba tartozó mű, a Fiú gyümölcskosárral és a két Salome. De kaptunk kölcsön egy vicenzai banktól, és hozzájutottunk a Cremonai Képtár ékességéhez is.

MN: Egyik portréján Fra Antonio Martelli itáliai lovag látható, aki egy időben magyar perjel volt. Ez fontos szempont volt a kölcsönzésnél?

TV: Nem annyira. Már az nagy szó, hogy a firenzei Pittitől megszereztük, de leginkább az, hogy bár kitűnő portréfestő volt, alig maradt fent arcképe.

MN: Egy ilyen hatalmas, 140 művet felvonultató kiállítás megrendezésében előny, hogy a Szépművészeti Múzeumban igen gazdag barokk anyag található. A kölcsönzés feltételei között szerepel, hogy ezt az anyagot mintegy cserealapnak tekintik?

TV: Gyakran igen. Nem feltétlenül abban a pillanatban közlik, inkább utóbb nyújtják be a számlát. Fontosabb, hogy az ilyen nagy intézmények komoly partnernek tekintik a múzeumot, hiszen garantáltnak látják a feltételeket.

MN: Mennyi időbe telik egy ekkora kiállítás megszervezése?

TV: Három év, de ebből másfél az igazán intenzív szakasz. Kicsit gyorsabban megy, mint amikor még postán kellett megszervezni a részleteket.

MN: Miért olyan negatív a barokk magyarországi megítélése? Hogyan és mennyiben árnyalja ez a kiállítás a barokkhoz kapcsolódó sztereotípiákat?

TV: Lehet, hogy nem ez az elsődleges ok, de a reneszánsz festmény egyik jellegzetessége, hogy a távlattannak köszönhetően könnyen olvasható és lefordítható. A barokkhoz sokszor asszociálódnak a mennyezetfreskók - ahová gyakran nem is lát el az ember. Ha mégis, akkor ott habzanak az áttekinthetetlen, kavargó formák. De a barokkhoz tartozik például Bernini Önarcképe, amit szinte felskiccelt, rálehelt a vászonra a művész. Ide kapcsolódnak a hangszereket ábrázoló csendéletek vagy az ún. trompe-l'cil-ök, amelyekkel családiasabb viszonyba lehet kerülni. Magyarországon lehet, hogy azért szeretik kevesen, mert egy Tiepolóhoz hasonló nagyság nem dolgozott nálunk - eltekintve Maulbertschtől. A barokkban elvárás volt a komoly mesterségbeli tudás és a virtuóz művészi nyelv: ha dadogva beszélik, nevetségessé válik.

MN: Ha általában beszélünk a barokkról, akkor abból inkább kilóg Caravaggio...

TV: A legnagyobb művészeket, legyen szó festészetről, zenéről vagy irodalomról, nem lehet nagy stílusfogalmakkal jellemezni. Michelangelóról sem lehet mondani, hogy reneszánsz vagy manierista, azzal együtt, hogy nem volt még olyan mester, aki olyan elképesztő hatással lett volna a kortársaira. A kiállítás másik végpontja, Canaletto is kevésbé rokokó figura, mint amennyire Francesco Guardi, akitől szintén láthatók városlátképek.

MN: Caravaggio esetében gyakran az is kérdéses, hogy mit ábrázol a kép, például a Keresztelő Szent János esetében.

TV: Keresztelő Szent Jánosnak tradicionálisan bárány az attribútuma, de itt egy kost ölelget. Ezért gondoltak arra, hogy talán Izsákról van szó, aki hálálkodik annak az állatnak, amit a jóisten a helyébe tett. Ez a külsődleges része. Sokkal lényegesebb, hogy itt egy nevető, mindenfajta misztikumtól távol álló, az utolsó próféta szigorú vagy felsőbbrendű szerepének egyáltalán nem megfelelő utcagyereket látunk. Ennél eretnekebb képet nehéz festeni. Ha csak nem Néri Szent Fülöp (aki 1595-ben halt meg, akkortájt, amikor Caravaggio Rómába ment) kongregációjával kapcsoljuk össze, amelyet a szent együgyűségre és a gyermeki ártatlanságra alapoztak.

MN: Furcsa ez a bizonytalanság, hiszen a művészek kötött témákhoz igazodtak.

TV: De ebben az időszakban már nagy volt a szabadságuk. A nagy mestert éppen arról lehet felismerni, hogy egy konvencionális, ikonográfiai szempontból kötött témát (Mária halála, Keresztvitel) másként old meg. Itt van például Giovanni Battista Tiepolónak egy abszolút nem rejtélyes festménye. Teljesen világos, hogy Apollót és Daphnét ábrázolja, amikor Daphne átalakul babérfává, mielőtt Apollo utolérné. De ha összehasonlítjuk a korábbi ábrázolásokkal, akkor feltűnő, hogy Apollo itt mafla gyerekként, a szenvedélyeinek kiszolgáltatott figuraként jelenik meg - ez teljesen Tiepolo copyrightja.

MN: Allegorikus képek esetében még nehezebb az értelmezés...

TV: Giambattista Piazzettának itt van a Pásztorjelenet című képe, amin eldönthetetlen, hogy parasztasszonyt látunk vagy tenyérjóst. Akármennyire elrugaszkodott értelmezés, a szemérmetlen testtartás és a pénz miatt felmerült az is, hogy kurtizánról van szó. A cím is értelmezés kérdése, hiszen ebben a korszakban még nem adott a művész címet a művének; ez csak később, a párizsi szalonok időszakában válik általánossá. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni a diákjaimnak, hogy csakis arról beszélhetünk, mit ábrázol vagy mi a témája a képnek.

MN: Ön volt a kurátora a 2009-es Botticellitől Tizianóig című és az olasz reneszánsz művészetét feldolgozó kiállításnak, amely a mostani előzményének tekinthető. Az akkorinak 230 ezer látogatója volt, és a világ hetedik leglátogatottabb tárlata volt. Lehet ebből hasonló vagy akár nagyobb siker?

TV: Nagyon remélem.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.