„A melósok és a lecsúszottak világa”

Deczki Sarolta irodalomtörténész, kritikus Tar Sándor emlékezetéről

A kispróza nagymestere, a közelmúlt egyik legvitatottabb irodalmi alakja, a barátait és jótevőit is besúgó ügynök 2005-ben hunyt el. Nemrég jelent meg róla az első komoly monográfia, amelynek szerzőjével arról beszélgettünk, ki is volt valójában Tar Sándor.

Magyar Narancs: „Tar Sándor a modern magyar irodalom egyik legellentmondásosabb alkotója” – így nyitod a könyvedet. Majdnem húsz év eltelt már az író halála óta, és ezeket az ellentmondásokat nem sikerült feloldani, megérteni, feldolgozni. A Tarról szóló diskurzust mennyire kötik meg továbbra is a szerző személye körüli botrányok és tragédiák?

Deczki Sarolta: Úgy érzem, ma már befogadóbb, nyitottabb a szakmai, olvasói közeg, mint a lebukása vagy a halála után volt, noha valóban nem sikerült az alakját körülvevő ellentmondásokat feloldani. Az ügynökügy 1999-es kipattanása után viszonylag gyorsan perifériára szorult, a szakma hirtelen elkezdett idegenkedni tőle, nem írtak róla, nem foglalkoztak a szövegeivel. Méltatlan körülmények között, elmagányosodva, összetörve halt meg 2005-ben. Aztán a halála után néhány évvel, amikor ismét megjelent a magyar irodalomban a realizmus igénye és a szegénység mint tematika, akkor Tart is újra elkezdték olvasni. Ezzel párhuzamosan az ügynökkérdés irodalmi feldolgozásai is megjelentek, például Györe Balázs Barátaim, akik besúgóim is voltak című műve, vagy Forgách András anyakönyve, az Élő kötet nem marad. Nem arról van szó, hogy megbocsátott volna neki a közeg vagy felmenteni akarnák, inkább arról, hogy a maga komplexitásában, a hibáival és a bűneivel fogadják el érvényes irodalmi teljesítményként, amit létrehozott.

MN: Az azóta eltelt jó néhány év nagy előrelépést nem hozott, jobbára mítoszok, hiedelmek és politikai indulatok határozzák meg még mindig azt, amit az egykori besúgókról és az ő tartótisztjeikről, illetve az egész rendszerről gondolunk.

DS: Többször is megcsillant a remény, hogy komoly elmozdulás következhet, de aztán mindig jött a visszalépés. Az említett könyvek megjelenésekor kialakult párbeszéd ritkán lépte át az irodalmi terek határát, amikor pedig politikai döntés születhetett volna az ügynöktörvénnyel kapcsolatban, rendre ellene szavazott a parlamenti többség. Például Szita Károly kaposvári polgármesterről is kiderült, hogy ügynök volt, és ettől még simán a helyén maradhatott. Ezek miatt tartunk ott Tar ügyében is, hogy folyton újra beszélnünk kell az életútnak erről a részéről, és arról is, hogy ezzel együtt hogyan olvasható az irodalmi életműve.

MN: Monográfiádnak már az első fejezete Tar ügynökmúltját, aztán a lebukást, és az író önfelmentő kísérleteit tárgyalja. Mennyire sikerült belelátni az ügynök Tar fejébe?

DS: Nagyon nyomasztó volt ezeket a jelentéseket olvasni, egy ülésben másfél-két óránál többet nem is bírtam foglalkozni velük. Egy körülbelül ötévnyi anyag el is tűnt, tehát Tar ügynöki tevékenységét már csak ezért sem igen lehet teljes egészében feltárni. De az a meglévő jelentésekből is látszott, hogy Tarban nem volt semmi megbánás, semmi könyörület vagy irgalom azokkal szemben, akikről a jelentéseit írta. Rendre túl is teljesítette a feladatát. Később egy interjúban azt mondta, hogy úgy érzi, azért muszáj jelentenie valamit, mert őt is megfigyelik. Csakhogy voltak olyan helyzetek, amikor egészen biztos lehetett benne, hogy ez nincs így. Például amikor Kenedi Jánosék, mielőtt Erdélybe csempésztek volna szívgyógyszereket az ottani rászorulóknak, nála aludtak Debrecenben. Tar még az egyik gyógyszeres dobozt is mellékelte a jelentésé­hez, amire tényleg az égvilágon semmi szükség nem lett volna.