Könyv

Árva lelkem

Ivana Bodrožić: Hotel Zagorje

  • - bbe -
  • 2019. december 7.

Könyv

A rövid regény első kiadása 2010-ben jelent meg Zágrábban, s nemcsak otthoni díjakat gyűjtött be szép számmal, de számos nyelvre is lefordították.

A vukovári születésű narrátor, akinek az életrajza nagyjából megegyezik a szerzőével (bár azt nyilván csak ő tudná megmondani, hogy pontosan hol a határ a fikció és a valós önéletrajz között, ha van valahol) kilencéves 1991-ben, amikor elmenekülnek a szerb agresszió elől: ő, a nála pár évvel idősebb bátyja, az édesanyja és annak a szülei. Az apa az ostromlott Vukováron marad, és valószínűleg megölik a hírhedt ovčarai kórházi vérengzés során: ám mivel a holtteste soha nem kerül elő, még a halálában sem lehet a családja biztos. (A narrátor a regény vége felé elképzeli az apja meggyilkolását: ez a könyv legmegrázóbb pár oldala.) A következő években a csonka család először Zágrábban húzza meg magát, aztán egy menekültszállássá átalakított szállodában Kumrovecben, Tito szülőfalujában – ez a Hotel Zagorje. A regény kronologikus szerkezetű, amolyan naplóféleség, különösebb strukturális kimódoltság nélkül, és így egy rakás felnőtt és gyerek, háborús történet, családi sors, menekült és nem menekült bukkan fel benne egy-két oldal erejéig.

Egyrészt tehát egyfajta panoptikumot mutat a könyv a (poszt)háborús Horvátországról, a horvát–szlovén határvidékről (ez Zagorje), Vukovárról és Zágrábról is; ezek a minitörténetek és felbukkanó figurák ugyancsak szépen és gazdaságosan, némi iróniával és nagy empátiával vannak ábrázol­va. Szívbe markoló az is, amit a horvát államról, a menekültekkel való törődés hiányáról, a velük szembeni lakossági viszolygásról a könyv elárul, s egyáltalán, arról a kegyetlen életről, ami a menekültek osztályrésze lett: miközben Vukovár, a hős áldozatváros a nacionalista propaganda piedesztáljára kerül, a város elűzött lakói valójában mindenkinek csak púp a hátán; belső száműzöttként hányódnak az országban. (A Hotel Zagorjében egy 9 m2-es szobában lakik éveken át a család.)

A könyv mindemellett egyfajta családregényként és önéletrajzi fejlődésregényként is lebilincselő. A perspektívánk végig a felnövő kamasz lányé, az ő reflexióin, valóságérzékelésén keresztül tárul az olvasó elé a külvilág, de e monológ egyben a narrátor belső változásainak intim naplója is. Ha van „női irodalom”, akkor ez biztosan az, s ekként, ebből a perspektívából beszél a háborúról meg az apa elvesztéséről (ezekről ugyancsak jobbára fiú írók beszámolóihoz vagyunk szoktatva). Stilisztikailag is bravúros, ahogy a szöveg hihetővé teszi, hogy egy kamaszodó kislány szólal meg – miközben időnként a legmagasabb, legerősebb költőiség üt át ezen a prózán. Tragikus, szörnyű, remek könyv, Radics Viktória pontos és gördülékeny fordításában.

Park Könyvkiadó, 2019, 212 oldal, 2950 Ft

 

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.